Elcsalt „túlórapénzek" nyomában!

13.000 készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló utólagos elszámolása 2. rész:

A blog szerzője még 2017. szeptemberben jelen írás első részében egy elsőfokú bírósági ítélet bemutatása által részletesen beszámolt arról, hogy a Magyar Állam tulajdonában lévő MÁV-csoport hogyan csapott be 13.000 kiszolgáltatott helyzetű munkavállalót fejenként több százezer forinttal.

A blog szerzője most 2019. szeptemberben egyrészt ezt foglalja újra röviden össze, másrészt részletesen beszámol arról, hogy az azóta eltelt időben mi történt pontosan: 

Kiszolgáltatott munkavállalóként ebben a rendszerben miért lehetetlen jogerősen pert nyerni, érvényt szerezni a jognak a Magyar Állam érdekeivel szemben?

Az Alkotmánybíróság vagy Strasbourg döntése kell már ahhoz is, hogy kiderüljön: a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartama nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret" része, avagy mélyrepülésben az igazságszolgáltatásba vetett hit?

A törvény tényleg mindenkire egyformán vonatkozik?

Zsinóron rángatott Törvényszéki bírók, avagy hová tűnt Magyarországon a bírói függetlenség, a tisztességes eljáráshoz való jog?

Kitüntetett, előléptetett és milliós havi fizetésért asszisztáló "fehérgalléros bűnözők" nyomában, avagy hogyan érvényesül a felfelé nyalunk, lefelé taposunk elv?

A bevezető - Az átverés művészete?

Az utólag kiharcolt és kifizetett elmaradt munkabérnek egy kiszolgáltatott helyzetű munkavállaló mindig nagyon örül, úgy érzi, hogy hálával kell tartoznia annak, aki ezt számára kiharcolta. Talán ennek is köszönhetően viszont eszébe sem jut, fel sem merül az „ajándékot” kapó egyénben, hogy esetleg ezzel a helyzettel visszaélve az „ajándékozó” valójában mégis csak szándékosan átverte, becsapta, mert a törvény szerinti jussának kevesebb, mint a felét, harmadát harcolta csak ki számára, a ténylegesen megillető elmaradt munkabér kevesebb, mint a felét, harmadát kapta csak kézhez.

Mit mond ilyen esetben egy állását féltő, megalkuvó, megszólalni nem merő, kiszolgáltatott helyzetben lévő munkavállaló? Nem baj, ez is több mint a semmi, elteszi a kapott alamizsnát és továbbra is csendben marad.

A most bemutatásra kerülő történet főszereplője - egy munkavállaló - nem maradt csendben.

A Kedves Olvasó megismerheti, hogyan lehet az állami szférában, a jelenleg működő rendszerben öt és tízmilliárd forint közt mozgó ki nem fizetett „túlórapénzzel” becsapni, meglopni 13.000 jogilag tájékozatlan, kiszolgáltatott helyzetű, egyhavi munkaidőkeretben dolgozó munkavállalót úgy, hogy a becsapott munkavállalók tulajdonképpen a mai napig is úgy tudják, azt érzik, nemhogy nem csapták be, inkább „hálával” tartoznak, mert „ajándékot” kaptak.

A történet bemutatja, hogy kiszolgáltatott munkavállaló(k) esetében

- hogyan működik a valóságban a bíróságok „függetlensége”, ha a tét nem más, ki kell-e fizetni több milliárd forintot a Magyar Állam „zsebéből”,

- hogyan „asszisztálnak” a milliós havi fizetéssel „megáldott” egyes szakszervezeti vezetők a mindenkori regnáló hatalommal, és valójában kinek az érdekeit védik,

- hogyan él vissza az elmúlt 30 évben szerzett szakmai tudásával, ismertségével, befolyásával egy országosan ismert munkajogász-ügyvéd annak érdekében, hogy a Magyar Államnak ne kelljen összességében több milliárd forintot megfizetni 13.000 kiszolgáltatott helyzetű munkavállalónak.

Összegezve: hogyan jár pórul ebben a rendszerben az a renitens „izgága” munkavállaló, aki jogilag „túl sokat tud”, és ragaszkodni mer az igazához, a törvény szerinti jussához.

Előzmény:

Az 1992. évi Munka Törvénykönyve 2001. július 1. napjától szabályozta a vasárnapi rendes munkaidőben történő munkavégzés azon korlátját, miszerint amennyiben vasárnap rendes munkaidőben történik a munkavégzés, akkor az ezt közvetlenül megelőző szombati napra rendes munkaidőben történő munkavégzésre nem volt törvényes lehetőség. A törvény azonban e korlát alól kivételként nevesítette a többek között azon munkavállalói csoportot, akik megszakítás nélküli munkarendben foglalkoztattak.

A 2010. évben történt kormányváltást követően az új kormány megbízta dr. Pál Lajos ügyvédet, hogy egy szakmai bizottság tagjaként vállaljon vezető szerepet az új Munka Törvénykönyve kodifikálásában.

Az új (2012. évi) Munka Törvénykönyve a vasárnapi rendes munkaidőben történő foglalkoztatás tekintetében akként változott, hogy a hétvége mindkét napján rendes munkaidőben történő munkavégzés tilalma alól már nem volt kivételként nevesítve a megszakítás nélküli munkarendben történő foglalkoztatás.

A tényállás:

A 2012. július 1. napjától 2016. június 17. napjáig hatályban volt - egy munkaidő-beosztásra vonatkozó - törvényi korlátozás szerint tiltott volt a hétvége mindkét napján a rendes munkaidőben történő foglalkoztatás a készenléti jellegű munkakört ellátó munkavállalók esetében a Munka Törvénykönyve (Mt.) 101. § (3) bekezdés alapján:

A munkáltató - amelynek tulajdonosa a Magyar Állam - viszont ezt a beosztásra vonatkozó fontos korlátozást figyelmen kívül hagyta és közel négy éven keresztül beosztott kb. 13.000 munkavállaló számára rendes munkaidőt a hétvége mindkét napjára.

Az átverés:

Amikor a munkavállaló beosztás szerinti rendes munkaidőben [Mt. 88. § (2) bek.] végez munkát, akkor a munkaszerződés szerinti alapbérének időarányos részére jogosult [Mt. 136. § (3) bek.].

Például ha a munkavállaló havi alapbére 168.000 forint, akkor az egy órára eső időarányos alapbére 168.000 forint / 168 óra = 1.000 forint óránként.

Amikor a munkavállaló rendkívüli munkaidőben [Mt. 107. § a) pont] végez munkát, akkor az alapbéren (1.000 forint / óra) felül további, legalább 50% bérpótlék is megilleti a munkavállalót [Mt. 139. § (2) – (3) bek.].

Például: 168.000 forint / 174 × 0,5 = 483 forint bérpótlék. + 1.000 forint alapbér = 1.483 forint összesen.

A laikus, jogilag tájékozatlan munkavállaló első látásra azt hiheti, hogy a rendes munkaidő és a rendkívüli munkaidő díjazása tekintetében a különbség csupán csak a bérpótlék összege lesz.

De ez nem igaz.

A munkaviszony egyik legjelentősebb ismérve, hogy a munkáltató a munkaszerződésben a munkavállaló rendszeres foglalkoztatására vállal kötelezettséget, ezért a munkáltatót beosztás szerinti (rendes) munkaidőben foglalkoztatási kötelezettség [Mt. 51. § (1) bek.] terheli. Ha a munkáltató ennek nem tesz eleget, vagyis a munkaidőt ugyan beosztja, de a munkavégzés a munkáltatónak felróható okból a munkaidő egy részében mégis elmarad, vagy a munkaidő egy részét már eleve be sem osztja, a munkáltatót akkor is munkabér (alapbér) fizetési kötelezettség [Mt. 42. § (2) bek. b) pont] terheli. Ekkor az Mt. 146. § (1) bekezdése alapján a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben úgynevezett állásidő keletkezik, amit a törvény legalább alapbérrel rendel díjazni, mintha a munkavállaló az állásidő tartama alatt is beosztás szerinti munkaidőben ténylegesen munkát végzett volna.

A Kúria álláspontja értelmében a munkáltató foglalkoztatási és alapbér-fizetési kötelezettsége nem feltétlenül és kizárólagosan a munkaidő beosztásával realizálódik, hanem már maga a munkaviszony létesítésével, valamint annak fenntartásával is [EBH2017. M.16.].

Az állásidő ugyanis fogalmilag kizárólag beosztás szerinti rendes munkaidőben valósulhat meg ezért ennek időtartama a bírói gyakorlat szerint is a munkaszerződés alapján teljesített munkaidő része. Az állásidővel érintett óraszámokat később a munkáltató már nem dolgoztathatja le a munkaidőkeret részeként, még abban az esetben sem, ha annak időtartamára ismét alapbért fizetne a munkavállaló részére, tekintettel arra, hogy maga az állásidő a törvény szerint is már eleve alapbérrel díjazott munkaidőnek számít.

Mindezekből következik, hogy ha az előzetes beosztás szerinti (rendes) munkaidőt utólag egy munkaidő-beosztásra vonatkozó törvényi korlátozás mellőzése miatt utólag át kell minősíteni rendkívüli munkaidővé, akkor a munkáltató nem csak a bérpótlék összegével fog tartozni a munkavállaló felé, hanem az időarányos alapbér összegével is, mivel az eredetileg beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélt, és ezért alapbérrel megfizetett óraszámokat az átminősítés után nem a rendkívüli munkaidőre, hanem az állásidőre megfizetett alapbérnek kell tekinteni.

Az átminősítés azt jelenti, hogy a munkaszerződés alapján előzetes közlési határidő megtartásával beosztott rendes munkaidő a törvény ereje által a munkaidőkeretből mégis "átkerül" a rendkívüli munkaidő, vagyis a "túlórakeret" óraszámai közé, amely alapesetben évente legfeljebb csak 250 óra lehet.

A munkaidőkeretből "kikerülő" rendes munkaidő "helyén" a foglalkoztatási kötelezettség mellőzése miatt egy hézag (beosztani elmulasztott időtartam) keletkezik, amit a Munka Törvénykönyve állásidőnek értelmez és szankcióként ugyanúgy alapbérrel rendel díjazni, mintha a munkavállaló beosztás szerinti rendes munkaidőben ténylegesen munkát végzett volna [Mt. 146. § (1) bek.].

A Munka  Törvénykönyve szerint a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés [Mt. 107. §)

- a munkáltató munkaszerződés alapján fennálló beosztás szerinti (rendes) munkaidőben [Mt. 88. § (2) bek.] történő foglalkoztatási kötelezettségét nem érinti, nem érintheti vagyis

- a munkaszerződés alapján előzetes beosztás szerint teljesítendő rendes munkaidő (havi kötelező óraszám) mennyiségét nem csökkenti, nem csökkentheti [Mt. 146. § (1) bek.], ezért

- nem lehet a munkaidőkeretben számításba vehető munkaidő része [Mt. 98. § (2) - (3) bek.].

A tézis:

A törvény szövegének értelmezése szerint az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napon történő munkavégzésre, mint rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára az Mt. 143. § (1) bekezdése alapján egyrészt időarányos alapbér, másrészt a munkáltató Kollektív Szerződése (KSZ) 36. § 1. pontja szerinti sávos díjazású bérpótlék is dukál a munkavállalónak.

A törvény szövegének értelmezése szerint az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napon történő munkavégzésre, mint rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára az Mt. 143. § (1) bekezdése alapján egyrészt időarányos alapbér, másrészt a munkáltató Kollektív Szerződése (KSZ) 36. § 1. pontja szerinti sávos díjazású bérpótlék is dukál a munkavállalónak.

Az eredetileg beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélt - és erre tekintettel alapbérrel megfizetett - szombati napok óraszámait egy munkaidő-beosztásra vonatkozó jogszabályi háttér [Mt. 101. § (3)] kötelező alkalmazásának mellőzése miatt utólag munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőnek kellett átminősíteni [Mt. 107. § (a) pont].

A munkáltató trükkös jogi magyarázata:

A laikus, jogilag tájékozatlan munkavállaló számára viszont sajnos teljesen hihetőnek tűnhet a munkáltató trükkös jogi magyarázata: „A szombati napra az alapbéredet eredetileg már megkaptad, ezért már csak a bérpótlék jár neked.”

Pedig ez nem igaz! A látszat csal!

Példa:

A havi munkaidőkeretben a 21 munkanap × 8 óra = 168 óra beosztás szerinti (rendes) munkaidőből

12 óra (szombati) munkaidő rendkívüli munkaidővé történő utólagos átminősítése után

168 - 12 = 156 óra rendes munkaidő,

12 óra állásidő [beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettség mellőzése miatt] és

12 óra (beosztástól eltérő) rendkívüli munkaidő valósul meg,

A rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartama nem az előzetes beosztás szerinti, a munkaszerződés alapján teljesítendő rendes munkaidő, vagyis a munkaidőkeret [Mt. 93. §] részét, hanem a rendkívüli munkaidő, vagyis a túlórakeret (évi 250 óra) részét képezi egyrészt az előzetes munkaidő-beosztás elkészítésekor még nem ismert, előre nem látható körülmény miatt külön elrendelt munkaidő, másrészt a jogellenes munkaidő-beosztás megállapítása miatt az átminősített munkaidő esetében [Mt. 107. §].

A példa szerinti esetben az utólagos átminősítés után nem az eredetileg kifizetett 168 órára, hanem 156 óra + 12  óra, + 12 óra, azaz 180 óra időtartamra jár az időarányos alapbér és 12 óra időtartamra pedig bérpótlék:

Kétféle (logikából eredő) megközelítés:

A korábban hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdésének, mint munkaidő-beosztásra vonatkozó korlát be nem tartásának anyagi következményét a logikából eredően kétféleképpen lehet megközelíteni:

Az egyik logikai megközelítés szerint a munkáltató által eredetileg tévesen beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélt szombati 12 órára kifizetett alapbért az átminősítés után a szintén beosztás szerinti munkaidőben megvalósuló 12 óra állásidőre megillető alapbérnek kell tekinteni (beszámítani) [Mt. 146. § (1) bek.].

E szerint a munkavállaló az átminősítés után a szombati napra, mint munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára 12 óra időarányos alapbérre és 12 óra bérpótlékra jogosult.

Egy másik logikai megközelítés szerint, ha a munkáltató az eredeti elszámolás szerinti szombati napokra kifizetett alapbért a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés tartamára megillető időarányos alapbérnek („túlóra alapnak”) tekintjük (számoljuk be), akkor viszont a munkaidőkeretből (havi kötelező óraszámából)) hiányzó, a munkáltató saját felróható magatartásából a beosztani elmulasztott óraszámok után járó állásidő összegével tartozik a munkáltató a munkavállaló felé.

E szerint az átminősítés után munkavállaló 12 óra állásidőre megillető alapbérre és a szombati napokra, mint rendkívüli munkaidőre 12 óra bérpótlékra jogosult.

Bármelyik logikai megközelítést is választjuk, összegszerűségben akkor is egyezést fogunk tapasztalni, ugyanis az állásidőre járó alapbér, illetve a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára megillető időarányos alapbér forint összege egy és ugyanannyi lesz.

A szakszervezet által kezdeményezett próbaper:

Az összességében 13.000 munkavállalót érintő ügyben az egyik szakszervezet a munkáltatóval folytatott sikertelen egyeztetést követően 2015. július hónapban próbapert indított, amelyet 2015. október hónapban elsőfokon, 2016. február végén pedig már jogerősen is megnyert.

Azonban a mai napig jogilag megmagyarázhatatlan, a munkavállalók szempontjából rejtélyes és tisztázatlan körülmények között a perbeli képviseletet ellátó szakszervezet jogásza a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés időtartamára megillető - bérpótlék összegén felüli - időarányos alapbér (szakszervezetii megközelítés szerint állásidőre járó alapbér) iránti követelését - vélhetően a szakszervezet legfelsőbb vezetőinek utasítására - szándékosan úgy fogalmazta meg, hogy egyrészt azt az ügyben eljáró bíróság ne értse meg, és ezért az alapbér (állásidőre járó alapbér) ne kerüljön megítélésre, másrészt a pert bátran felvállaló, de jogilag tájékozatlan munkavállaló ezt lehetőleg ne vegye észre és azt higgye, hogy teljes mértékben az Ö és másik 13.000 munkavállaló érdekeit képviseli a perben a szakszervezet.

A szakszervezet a perben ugyanis azt állította, hogy azért jár a bérpótlékon felül még külön állásidőre járó alapbér, mert:

A bíróság - vélhetően a helytelen megfogalmazás miatt - az elsőfokú ítéletében elutasította a törvény szerint egyébként megillető fejenként legalább bruttó 500.000 forintot kóstáló időarányos alapbér (állásidőre járó alapbér) megfizetésére tett szakszervezeti kísérletet, a bíróság csak a KSZ szerinti bérpótlék megfizetésére kötelezte a munkáltatót.

A szakszervezet szándékosan nem fellebbezte meg a bíróság elsőfokú döntését, megelégedett a jogosan megillető elmaradt munkabér harmadával, vagyis kizárólag a bérpótlék összegének a megítélésével.

A munkáltató fellebbezése folytán eljáró Szegedi Törvényszék jogerős ítélete indokolásának fentebb idézett mondatából is kitűnik, hogy természetesen nem a „havi munkaidőkeretben teljesítendő (ledolgozandó kötelező) óraszám" csökkent, ahogy azt a szakszervezet az elsőfokú eljárásban szándékosan valótlanul állította, hanem a munkavállaló által a „havi munkaidőkeretben (rendes munkaidőben) ténylegesen teljesített (ledolgozott) óraszám" csökkent és emiatt keletkezett alapbérrel fizetendő állásidő, mert az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napok óraszámait a munkáltató munkaidő-beosztásra vonatkozó téves jogszabály-értelmezés miatt beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélte, ezért ezeket az óraszámokat - eredetileg jogellenesen - beszámította a munkaidőkeret (havi kötelező) időtartamába.

A próbaper lezárultát követően kifizetésre került a jogos követelés egyharmada, vagyis kizárólag csak a bérpótlék összege mind a 13.000 érintett munkavállaló esetében.

A szakszervezetnek vélhetően az volt a célja, hogy elhitesse minden érintett munkavállalóval azt, hogy utólag tényleg csak a jogos követelés egyharmada, vagyis csak a bérpótlék jár 13.000 munkavállalónak és ennél semmi több. A kiszolgáltatott helyzetű és jogilag tájékozatlan munkavállalók pedig ezt elhitték a szakszervezetnek.

„A szombati napra az alapbéredet eredetileg már megkaptad, ezért csak a bérpótlék jár neked.” című munkavállalókat szándékosan megtévesztő ideológia érvényesült, a fentebb bemutatott példa szerinti esetben így:

A munkavállaló határozott véleménye szerint a próbaperrel kapcsolatban a szakszervezet valódi célja a tagtoborzás volt. A jogerős ítélet után azt a hamis látszatot próbálták a munkavállalók felé sugallni, hogy ha nem vagy a szakszervezet tagja, akkor lehet hogy Te nem fogsz semmit kapni. Ezért minél hamarabb lépj be a szakszervezetbe, hogy Téged is tudjunk képviselni.

Az elsőfokú eljárás:

Egy munkavállaló - aki 1991. és 2014. június között állt a munkáltató alkalmazásában - az ügy teljes körű felderítésére valamint annak anyagi szempontból megnyugtató rendezésére tett sikertelen, pancser szakszervezeti kísérletet megelégelte és 2016. március elején egyénileg pert indított a volt munkáltatója ellen.

A munkavállaló a pert 2017. júliusban első fokon a saját álláspontja szerint megnyerte.

A perben a fő eldöntendő jogkérdés az volt, hogy:

A korábban hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napokra, mint munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára a munkavállalót a munkaszerződése szerinti havi alapbérén felül megillet-e külön időarányos alapbér is, ha a munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása által még - a rendkívüli munkaidő tartamával megegyező - beosztani elmulasztott munkaórák maradtak. Felmerülhet-e ugyanazon hónapban egyszerre (párhuzamosan) állásidőre és rendkívüli munkaidő tartamára megillető alapbér megfizetésének kötelezettsége? Vagyis:

1. Elszámolható-e a rendkívüli munkaidő a munkaidőkeret időtartamának terhére, vagyis a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésért megillető időarányos alapbér összege része lehet-e a munkaszerződés szerinti alapbérnek?

Továbbá a munkáltató a Kollektív Szerződés 29. § 6. pontjában azt is felvállalta, hogy a munkavállaló részére annyi időtartamú szolgálatot jelöl ki előre, amennyi a munkaidőkeret, a havi kötelező óraszám teljes mértéke. Ha egy előre kijelölt szolgálat valamilyen okból teljes egészében elmarad, akkor a munkáltató vállalta, hogy egy másik szolgálatot jelöl ki helyette a foglalkoztatási kötelezettség, vagyis a havi kötelező óraszám teljesítése érdekében. Ha a munkáltató mégsem jelöl ki másik szolgálatot (így a munkaidőkeret, a havi kötelező óraszám nem lesz teljes mértékben munkavégzéssel teljesítve) akkor a munkáltató vállalta, hogy „elmaradt szolgálat” miatt alapbér helyett az annál magasabb összegű távolléti díjat fizet a munkavállaló számára.

A munkavállaló ebből azt a logikus és észszerű jogi következtetést vonta le saját magának, hogy a munkaidőkeretből hiányzó, a munkáltató felróható magatartásából adódó beosztani elmulasztott óraszámok tulajdonképpen távolléti díjjal elszámolandó „elmaradt szolgálatot” jelentenek.

2. A másik eldöntendő jogkérdés tehát az volt, hogy „elmaradt szolgálatnak" minősül-e, és megilleti-e a távolléti díj - alapbér különbözet a munkavállalót, ha a KSZ 29. § 6. pontja alapján a havi munkaidőkeretben beosztani elmulasztott, fel nem használt, ledolgozatlan munkaórák keletkeztek?

A bíróság mindkét megválaszolandó kérdésben a munkavállalónak adott igazat, ugyanis az elsőfokú ítélet indokolásában megfogalmazottak logikus értelmezése szerint:

1. A 2012. július 1. napjától 2016. június 17. napjáig hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdésére tekintettel a munkáltató - a munkavállaló készenléti jellegű munkakörére tekintettel - nem oszthatta volna be a munkavállalót rendes munkaidőben azon perbeli szombati napokra, amikor számára a szombati napot közvetlenül követő vasárnapi napra is rendes munkaidőt osztott be.

2. Ezért a perben érintett szombati napokon ledolgozott munkaórákat nem lehet rendes munkaidőnek tekinteni, ezeket az óraszámokat az Mt. 107. § a) pont alapján munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőnek kell utólag minősíteni.

3. A megvalósult rendkívüli munkaidő tartama nem az Mt. 88. § (2) bekezdés által definiált beosztás szerinti (rendes) napi munkaidő része.

4. Az Mt. 93. § (2)-(3) bekezdésére tekintettel a munkaidőkeretben teljesítendő munkaidő meghatározásakor nem a ténylegesen teljesített rendes és rendkívüli munkaidő együttes időtartamának mértékét, hanem csak az adott munkanapra irányadó beosztás szerinti napi munkaidő mértékét lehet számításba venni. Ezért a rendkívüli munkavégzés időtartamát nem lehet a munkaidőkeret részének tekinteni, azokat - a munkáltató álláspontjával ellentétben - nem számolhatóak be a munkaidőkeret, a havi kötelező munkaidő időtartamába.

A rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés tehát nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret" része.

5. A rendes munkaidő egy részének a törvény ereje által rendkívüli munkaidővé történő átminősítése önmagában a munkáltató beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettségét nem érinti, vagyis a teljesítendő havi kötelező óraszám mennyiségét nem csökkenti, nem csökkentheti.  Ezért az eredeti elszámolás szerint a szombati napokra, mint munkaidőkeretben (beosztás szerinti rendes munkaidőben) teljesítettnek vélt időre kifizetett alapbér összegét - a munkáltató álláspontjával ellentétben - nem lehet utólagosan a rendkívüli munkavégzés idejére megillető időarányos alapbérnek tekinteni. Ezt az összeget a munkaidőkeretben szolgálattal ki nem jelölt, beosztani elmulasztott időre, azaz állásidőre kifizetett alapbérnek kell tekinteni.

6. A munkavállaló a munkaidőkeret (rendes munkaidő) kötelező óraszámát a munkáltató felróható magatartásából eredően nem tudta teljes egészében ledolgozni, a munkáltató a munkavállaló részére másik szolgálatot nem jelölt ki, ezáltal a KSZ 29. § 6. pontja szerinti „elmaradt szolgálat” is keletkezett. A rendes munkaidőből hiányzó ledolgozatlan óraszámokat elmaradt szolgálatnak kell tekinteni, amelyre a Kollektív Szerződés alapján a munkavállaló távolléti díjra jogosult. Tekintettel arra, hogy a munkáltató az állásidőre, az elmaradt szolgálatra járó alapbért a munkavállalónak megfizette a tévesen rendes munkaidőnek vélt ledolgozott szombati napok után a munkavállaló - a munkaidőkeretből hiányzó ledolgozatlan óraszámokra - távolléti díj és a már kifizetett személyi alapbér különbözetére jogosult.

A szakszervezetek - meghajlott a gerinc?

A munkavállalónak megítélt összeg több mint a háromszorosa volt annak az összegnek, amennyit a perben a munkáltató jogosnak vélt, vagyis amennyit a szakszervezet az általa korábban kezdeményezett próbaperben kiharcolt 13.000 munkavállaló számára.

A munkavállalónak, - aki jogi képviselő nélkül személyesen járt el a perben - egyedül sikerült mindazt kiharcolnia, amit a szakszervezet nem tudott, vagy vélhetően nem akart kiharcolni.

A szakszervezet természetesen kíváncsi volt a munkavállaló „partizán” akciójára, ezért az elsőfokú bírósági ítélethirdetés alkalmával jelen volt a szakszervezet részéről egy jogi végzettséggel rendelkező szakértő munkatárs.

A munkavállaló miután kézhez kapta az elsőfokú nem jogerős ítéletet, felvette a kapcsolatot öt vasutas szakszervezettel is, annak érdekében, hogy hozzák nyilvánosságra az ítéletet, mivel ez az ügy valójában több ezer szakszervezeti tagot, összességében pedig tizenháromezer munkavállalót érintett.

A szakszervezetek nem hozták nyilvánosságra a részükre megküldött elsőfokú ítéletet, nem beszéltek róla. Igyekeztek ezt az információt a saját tagságuk előtt is titkolni. Ügy viselkedtek, mintha nem történt volna az égvilágon semmi.

A titkos politikai paktum

A munkavállaló határozott véleménye szerint a Magyar Állam megrendelésére a munkáltató és a milliós havi fizetéssel megáldott szakszervezeti vezetők még 2015. október hónap előtti időszakban egy titkos paktumot (háttéralkut) köthettek az érintett munkavállalók tudta (beleegyezése) nélkül arra vonatkozóan, hogy a múltra vonatkoztatva az Mt. 101. § (3) bekezdéssel érintett szombati napok rendkívüli munkaidőnek minősülő munkaóráit, - amelyek bár a törvény szövege szerint a munkaidőkeret (havi kötelező óraszám) szempontjából nem lehetnének számításba vehetőek - mégis munkaidőkeretben teljesített rendes munkaidőnek ismerik el.

Ezt bizonyítja egyrészt a munkáltató 2016. március hónapban kiadott, a jövőre nézve instrukciókat tartalmazó belső utasításának alábbi mondata:

Másrészt a 2016. április 11.-én a MÁV-csoport egyik munkáltatója és a szakszervezetek által aláírt közös nyilatkozat alábbi mondata:

A próbaperben született jogerős ítélet szerint a szakszervezetek nem ezeket az elveket képviselték.

A hit:

Vannak az országban tisztességes, becsületes, értelmes, elhívatott emberek, akik nem hajlandóak szolgai módon befogott szájjal, becsukott szemmel asszisztálni ahhoz, hogy jogilag tájékozatlan, érdekérvényesítő képességgel nem rendelkező, kiszolgáltatott helyzetű társadalmi csoportokhoz tartozó emberek bizalmából eredően hatalmat, pozíciókat szerző bármilyen csoportok (politikai pártok, szakszervezetek, stb.) egyes tagjai a kapott bizalommal visszaélve, a saját tagságát is „szembeköpve”, érdekvédelmi tevékenység nyújtását színlelve, leplezve valójában a Magyar Államtól kapott magas havi fizetésért cserébe hozzásimulnak a rendszer akaratához és csak a saját maguk anyagi érdekeit („kis bizniszüket”) valósítják meg.

A másodfokú eljárás, avagy a megkötött titkos politikai paktum bevitele a jogerős bírói ítélethozatalba:

Az első fokon született ítélet jogerőre emelkedése azt jelentette volna, hogy 13.000 munkavállaló jogosultságot szerezhetett volna a már kifizetett bérpótlékon felül további fejenkénti bruttó 500.000 - 700.000 forint elmaradt munkabér megfizetésére.

A Magyar Állam viszont ezt nem akarta, ezért a másodfokú eljárásban közbeavatkozott:

A munkáltató fellebbezése folytán a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék 2018. áprilisban az elsőfokú ítéletet megváltoztatta. A rendkívüli munkavégzésért járó időarányos alapbér, valamint a távolléti díj - alapbér különbözet megfizetését elutasította.

A Törvényszék a munkavállaló számára első fokon megítélt összeg mértékét leszállította a munkáltató elvárásának megfelelő, azaz a szakszervezet által korábban "kiharcolt" szintre, amikor is a rendkívüli munkavégzés időtartamára csak a bérpótlékot ítélték meg.

Az elsőfokon eljáró Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 2.M.283/2016/19. számú ítéletének 5. és 6. oldalán felsorolta azokat a jogszabályokat (törvényi rendelkezéseket) amelyeket az ítélete meghozatalánál figyelembe vett. Többek között az ítélet 5. oldala felsorolta az Mt. 97. § (2) - (3) bekezdését, valamint a 107. § a) pontját is.

A Budapest Környéki Törvényszék az ítélete 2. oldalán felsorolja az elsőfokon eljáró bíróság által figyelembe vett jogszabályi rendelkezéseket, de az Mt. 97. § (2) - (3) bekezdését, valamint a 107. § a) pontját már nem említette meg, mintha azokat az elsőfokú bíróság az ítéletében le sem írta volna, nem is vette volna figyelembe.

Így a jogerős ítélet tulajdonképpen önkényesen „átírta" a Munka Törvénykönyve alapelveit. Az ügyben eljáró háromtagú bírói tanács nem a hatályban lévő jogszabályokat alkalmazta, hanem helyette törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezéssel új jogszabályok megalkotását valósították meg.

1. A jogerős ítélet indokolásának értelmében a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamát adott esetben (???) nem a „túlórakeret" (évi 250 óra), hanem a munkaszerződés alapján teljesítendő rendes munkaidő, vagyis a munkaidőkeret részének lehet tekinteni. Ilyen eset az, ha a munkáltatónak felróható magatartása (téves jogszabály-értelmezés) miatt a munkaidőkeretben a rendes munkaidő - a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés időtartamával megegyező óraszámban - nem került teljes mértékben felhasználásra (ledolgozásra).

2. A Törvényszék jogerős ítéletének értelmében a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbére így „adott esetben" tartalmazza a rendkívüli munkavégzés idejére megillető időarányos alapbér összegét is.

3. A Törvényszék álláspontja szerint mivel a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés időtartamát a "túlórakeret" helyett a munkaidőkeret részének lehet tekinteni, ezért a munkavállalónak sem állásideje, ezáltal elmaradt szolgálata sem keletkezett.

A háromtagú bírói tanács kihasználva a munkavállaló kiszolgáltatott helyzetét, a kapcsolati tőke hiányát - vélhetően a Magyar Állam politikai megrendelésére, az alaptörvényben biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot semmibe véve, a pártatlanságot sutba vágva, a bírói esküt megszegve önkényesen figyelmen kívül hagyta az ügyre konkrétan vonatkozó perdöntő, az ügy érdemi elbírálására kiható jogszabályi rendelkezéseket.

Konkrétan egyrészt a rendkívüli munkavégzés időtartamának, mint a munkaidőkeretben teljesített munkaidőként történő figyelembe vételét egyértelműen megtiltó Mt. 93. § (3) bekezdését, másrészt az „állásidő” alkalmazásának kizárólag a „beosztás szerinti (rendes) munkaidő”-re vonatkozó utalását [Mt. 146. § (1) bekezdés}.

A Budapest Környéki Törvényszék az általa szándékosan figyelmen kívül hagyott perdöntő paragrafusokat a kormányhoz közel álló munkajogász, ügyvéd által elkészített, - a munkajog alapvető elveit, tételeit semmibe vevő,  a jogértelmezés megengedett kereteit túllépő - állásfoglalásban leírtakkal próbálta arcpirító módon helyettesíteni, amikor a jogerős ítélet indokolásában a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés idejére megillető időarányos alapbér megfizetésének megvonását azzal a törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezéssel próbálta megmagyarázni, hogy az Mt. 86. § (1) bekezdését értelmezve:

A Törvényszék álláspontjával ellentétben a törvény szövege különbséget tesz beosztás szerinti (rendes) munkaidő és rendkívüli munkaidő között.

Az Mt. 88. § (2) bekezdése egyértelműen meghatározza a beosztás szerinti (rendes) napi munkaidő pontos fogalmát.

Az Mt. 107. §-a pedig szintén egyértelműen meghatározza a rendkívüli munkaidő pontos fogalmát.

Az Mt. 93. § (2) - (3) bekezdése pedig egyértelműen kimondja, hogy:

A munkaidőkeretben teljesítendő munkaidő meghatározásakor az adott munkanapra irányadó beosztás szerinti napi munkaidő mértékét kell számításba venni. [Mt. 93. § (2) – (3) bek.]

A törvény tehát a Budapest Környéki Törvényszék álláspontjával ellentétben félreérthetetlenül kétséget kizáróan pontosan meghatározza a felperes által indított peres eljárás fő eldöntendő jogkérdésére a választ, miszerint az Mt. 107. § -ban felsorolt rendkívüli munkaidő típusok nem részei a munkaidőkeretben teljesítendő munkaidő óraszámainak.

Ezt támasztja alá a Wolters Kluwer Jogtár kommentárja is:

A Budapest Környéki Törvényszék indokolásával ellentétben az Mt. 86. § (1) bekezdésének az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy a rendkívüli munkaidő része-e a munkaidőkeretnek vagy sem.

Az Mt. 86. § (1) bekezdése, vagyis a munkaidő fogalma ugyanis nem más, mint egy „gyűjtőfogalom” definíciója.

A Budapest Környéki Törvényszék azon jogértelmezése, amely összekapcsolja az Mt. 86. § (1) bekezdését (a munkaidő fogalmát) azzal a perdöntő jogkérdéssel, hogy az Mt. 107. § a) pontjában szereplő munkaidő-beosztástól eltérő munkaidő mennyisége „adott esetben” a munkaidőkeret részét képezi ellentétes az Alaptörvényben szereplő azon elvvel, miszerint a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.

Az Mt. 86. § (1) bekezdés, mint jogszabály célja a Jogtár Kommentárban olvasható, ezáltal könnyen értelmezhető.

A bíró szabad jogtalálása nem megengedett, a bíróságok nem jogszabályokat alkotnak, hanem jogszabályokat alkalmaznak a peres ügyek lezárása érdekében.

A Kúria EBH2017. K.20. számú határozata értelmében az adott ügyben eljáró bíróságnak a döntését nem elegendő csupán megindokolnia, hanem kötelező követelmény a megfelelő módon (érdemben) történő indokolás kötelezettsége.

Kétséget kizáróan egyértelműen megállapítható, hogy a Budapest Környéki Törvényszék perdöntőnek számító indokolása önkényes, ezért az nem felel meg a törvényi követelményeknek.

A Törvényszék megfogalmazása jogilag megérthetetlen amikor az ítélet indokolásában úgy fogalmaz, hogy:

A Budapest Környéki Törvényszék indokolásával ellentétben a munkavállalónak nem kellett arra hivatkoznia, hogy az adott havi munkaidőkeretben előírt óraszámot meghaladó időtartamban végzett munkát, amelyet a Munka Törvénykönyvéhez kiadott Jogtár Kommentár is igazol:

A munkavállaló beosztás szerinti, valamint emellett esetlegesen megvalósuló beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő keretében történő munkavégzése soha sem keletkeztethet munkaidőkereten felüli munkavégzést!

A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzést nem munkaidőkereten felüli munkavégzésnek, hanem tulajdonképpen munkaidőkereten kívüli munkavégzésnek kell tekinteni a munkaidő-beosztás korlátaira vonatkozó jogszabályok mellőzése miatt.

A megvalósult beosztástól eltérő munkavégzés időarányos alapbérrel történő díjazásának nem lehet külön feltétele a munkavállaló rendes munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartamának mennyisége.

A Törvényszék önkényesen értelmezte az állásidő (Mt. 146. §) kérdéskörét is. Amíg a törvény szerint a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben a munkáltató felróható magatartása miatt le nem dolgozott, illetve a Kúria értelmezése szerint a beosztani elmulasztott munkaórák is alapbérrel díjazandó állásidőnek minősülnek, addig a jogerős ítélet indokolása ettől eltérő módon úgy fogalmaz, hogy:

A Budapest Környéki Törvényszék indokolásával ellentétben a munkavállalónak nem "bizonyos esetekben" jár állásidőre járó alapbér, hanem akkor ha a munkáltató a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben nem tesz eleget foglalkoztatási kötelezettségének, ezt a Munka Törvénykönyvéhez kiadott Jogtár Kommentár is igazolja:

A Törvényszék ítélet indokolása szerint a szombati napra, mint rendes munkaidőre kifizetett időarányos alapbért az utólag megállapított rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartamára megillető alapbérnek kell tekinteni:

 Vissza a Kádár rendszerbe?

A jogerős ítélet azt a Kádár rendszerben alkalmazott, már jól bevált ideológiát sugallta a munkavállaló számára, hogy:

A munkavállalónak már az elsőfokú eljárás közben volt egy olyan megérzése, hogy maga az eljárás eleve nem lesz tisztességes:

Az elsőfokú ítélethirdetés előtti utolsó tárgyalási napon a bírói tanács elnöke "elmagyarázta" a munkavállalónak, hogy milyen előnyei vannak ha a munkavállaló peren kívüli (értsd: ítélet meghozatala nélkül) megegyezik a munkáltatóval. Azonnal a pénzéhez jut az ember, nincs másodfokú eljárás, stb. A munkavállaló tudatta az ügyben eljáró bírósággal, hogy "esze ágában sincs" ítélet nélkül lezárni ezt az igen kényes ügyet.

Az elsőfokú Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletében ugyan megítélte a munkavállaló követelését, de a tanács elnöke - vélhetően "felsőbb utasításra" - egy ügyes trükkel mégis gondoskodott arról, hogy a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék a munkavállaló kárára könnyedén meg tudja változtatni az ítéletet.

Az elsőfokú bíróság az ítéletében ugyan maradéktalanul felsorolta az alkalmazandó jogszabályi rendelkezéseket, de az indokolásból hiányzott a konkrét bírói érvelés bemutatása arra vonatkozóan, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőben megvalósuló munkavégzés miért nem lehet része a munkaidőkeret időtartamának.

A törvény logikus értelmezése szerint:

A munkavállaló határozott véleménye szerint, az ügyben eljáró elsőfokú bíróságnak ezt a cáfolhatatlan érvet kellett volna feltétlenül rögzítenie az ítéletben. Ehelyett az ítéletben csupán annyi került rögzítésre, hogy:

Egyértelműen megállapítható, hogy szándékosan hiányzik az ítélet indokolásából a bírói érvelés bemutatása a bíróság által felsorolt Mt. 88. § (2), a 93. § (2) - (3) bekezdésére, valamint az Mt. 107. § a) pontjára vonatkozóan.

Ez szándékosan történt abból a célból, hogy a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék bírájának ne kelljen megcáfolnia az Mt. 88. § (2), a 93. § (2) - (3) bekezdésének, valamint az Mt. 107. § a) pontjának törvény szerinti jelentés-tartalmát.

Mindezekből megállapítható, hogy egy előre eltervezett "koncepciós eljárásról" volt szó. A jogerős ítélet már az elsőfokú eljárás befejezése előtt megszületett, már csak a "cirkuszi produkciót" kellett megtartani a látszat megtartása érdekében.

Munkajogi magyarázat:

A munkaidőkereten felül teljesített és az előzetesen közölt munkaidő-beosztástól eltérő időpontban megvalósult rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés összehasonlító elemzése:

Az Mt. a rendkívüli munkaidő több típusát különbözteti meg, de a konkrét eset szempontjából csak az előzetesen közölt beosztástól eltérő munkaidőben, és a munkaidőkereten felül teljesített munkaidőnek van jelentősége.

A munkaidőkereten felül teljesített munkaidő sajátossága az, hogy annak időtartama csak a munkaidőkeret lejárta, (zárása) után határozható meg, ekkor lehet elszámolni, illetve kifizetni [Mt. 156. § (2)-(3) bek.]. Ebben az esetben eleve kizárható a kereten felüli résznek a munkaidőkeret időtartamába történő beszámításának lehetősége, mert rendkívüli munkavégzés elrendelésére nem is kerül sor, a munkavállaló minden esetben az előzetes közlési határidő megtartásával, valamint a munkaidő-beosztásra vonatkozó egyéb szabályok betartásával beosztott munkaidő szerint végez rendes munkaidőben munkát. A kereten felüli rendes munkaidő mennyisége a munkaidőkeret zárásakor mégis azért minősül ennek ellenére rendkívüli munkaidőnek, mert a munkavállaló több órát dolgozott mint amennyit rendes munkaidőként lehetett volna, vagyis eleve több munkaórát osztottak be részére, mint amennyire a munkaszerződése alapján kötelezhető lenne.

A munkaidőkeret tartama alatt fogalmilag nem is értelmezhető az a kérdés, hogy az adott pillanatban a munkavállaló hány óra munkaidőkereten felüli rendkívüli munkaidőt teljesített. A munkaidőkeret vége (zárása) előtt ugyanis legfeljebb egy pillanatnyi munkaidő egyenleget (balansz) lehet csak megállapítani, ami a munkaidőkeret hátralévő idejére vonatkozó munkaidő-beosztás időtartama alapján természetesen változhat. Amíg a munkavállaló nem teljesítette a munkaidőkeretben ledolgozható munkaidőt, addig pontosan nem is állapítható meg, hogy történt-e, és ha igen, milyen mértékű munkavégzés a munkaidőkeretben elrendelhető maximális munkaidőn felül. 

Azt viszont fontos megjegyezni, ha az előzetesen beosztott munkaidő a munkáltatónak felróható magatartásából - az elháríthatatlan külső ok fennállása kivételével - ténylegesen nem kerül ledolgozásra, az alapbérrel fizetett állásidőnek minősül [Mt. 146. § (1) bek.] és ez az időtartam ugyanúgy a munkaidőkeret (havi kötelező óraszám) részének (teljesített időtartamnak) kell tekinteni, ennek időtartamát később ismét ledolgoztatni már nem lehet.

A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő úgy valósulhat meg, hogy az adott napra vonatkozó munkaidő-beosztás az előzetes közlési határidő mellőzésével és egyoldalúan kerül meghatározásra (módosításra), de úgy is megvalósulhat, hogy a munkáltató olyan napra oszt be (vélhetően tévedésből) rendes munkaidőt, amelyre a törvény - például egy jogszabályi háttér rendelkezése - alapján nem lenne erre törvényes lehetősége. Például napi pihenőidő alatt, heti pihenőnapon (pihenőidőben), vasárnapi és munkaszüneti napon megvalósult munkavégzés esetén.

A gyakorlatban sajnos olyan eset is előfordulhat, hogy csak utólag, az elszámolás után derül fény arra, hogy a munkaidőkeret időtartama alatt a munkáltató nem osztotta be a munkavállaló részére a törvényben előírt szükséges mennyiségű pihenőnapokat (pihenőidőket) [Mt. 105. § - 106. §]. Ekkor valójában a munkáltató a beosztás szerinti munkaórák egy részében mégsem rendes munkaidőben, hanem heti pihenőnapra (heti pihenőidőre), vagyis rendkívüli munkaidőben rendelt el munkavégzési kötelezettséget a munkavállaló számára [Mt. 143. § (4) bek.].

Ez esetben eredetileg az előzetes közlési határidő megtartásával beosztott, a munkaidőkeretben teljesítendőnek vélt rendes munkaidő óraszámainak egy részét szükséges utólag átminősíteni beosztástól eltérő (pihenőnapi) rendkívüli munkaidővé, amely időmennyiség már nem lehet a munkaidőkeret része.

Az átminősítés egyrészt utólag csökkenteni fogja a munkaidőkeretben beosztott rendes munkaórák számát, ezzel állásidőt keletkeztetve, vagyis a munkáltató által eredetileg rendes munkaidőnek vélt és erre tekintettel kifizetett alapbér összegét utólag az állásidőért megillető alapbér összegének kell tekinteni. Az átminősítés másrészt pedig beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőt is generál, az utólag átminősített rendkívüli munkaidőre időarányos alapbér és bérpótlék megfizetése válik szükségessé, ahogy ezt egy szakkönyvben bemutatott végtelenül egyszerű példa is igazolja:

(Példa Dr. Kovács Szabolcs - „Bérszámfejtés a gyakorlatban” című könyvéből)

(Wolters Kluwer 2016)

Fontos tehát tudni, hogy a munkaidő-beosztástól eltérően elrendelt munkaidőben megvalósult munkavégzés akkor is rendkívüli munkavégzésnek minősül, ha egyébként egyrészt a napi munkaidő mértéke nem került túllépésre (például a munkavállaló 8-16 helyett 9-17 között dolgozott), másrészt a munkaidőkeretben beosztható óraszámok még nem kerültek teljes egészében beosztásra a keret tartama alatt, vagyis a munkavállaló munkaidőkerete még nem merült ki (például a munkavállaló részére egy sürgős munka elvégzése miatt elrendeltek 4 óra rendkívüli munkaidőt, de a munkaidőkeretben egyébként még lett volna lehetőség 12 óra rendes munkaidő beosztására, de az előzetes közlési határidő betartása miatt arra a napra már nem volt törvényes lehetőség rendes munkaidőt beosztani).

A kereten felül teljesített munkaidővel ellentétben a beosztástól eltérő munkaidőben történő munkavégzésnek az a sajátossága, hogy az nem a munkaidőkeret végén, hanem annak tartama alatt bármikor megvalósulhat, annak időtartama azonnal meghatározható, már a teljesítés időpontjában rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésnek minősül. Ezért annak megfizetésével sem lehet megvárni a munkaidőkeret végét, még abban a hónapban kell figyelembe venni és elszámolni (az alapbérrel együtt), amikor azt a munkavállaló ténylegesen teljesítette.

De ez a sajátosság nem értelmezhető úgy, hogy a munkáltatónak lehetősége lenne ennek megvalósulását utólagosan meg nem történté tenni, jogában állna a rendkívüliség jellegét eltüntetni, a többletdíjazását „lenullázni” azzal a technikával, hogy a munkaidőkeret még hátralevő részében - a már megvalósult rendkívüli munkavégzés idejével megegyező tartamban – kevesebb rendes munkaidő kerül beosztásra a munkavállaló számára, mint amennyire a munkavállaló munkaszerződése alapján egyébként eredetileg kötelezhető lenne.

Többhavi munkaidőkeret alkalmazása esetén magyarázható el a legérthetőbben az az alapelv, hogy miért nem lehetséges az, hogy a beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő tartama elszámolható legyen a munkaidőkeret időtartamának terhére, vagyis a rendkívüli munkavégzésért megillető időarányos alapbér beépüljön a munkaszerződés szerinti alapbér összegébe.

Ekkor ugyanis az első hónapban esetlegesen megvalósuló beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő ellenértéke, vagyis az időarányos alapbér és bérpótlék már eleve korábban - az adott hónap végén - kerül elszámolásra (kifizetésre), mint ahogy maga a munkaidőkeret véget ér. Az első hónap végén a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben esetlegesen beosztani elmulasztott munkaórák még nem is minősülhetnek alapbérrel fizetendő állásidőnek, mivel ezek a hiányzó óraszámok átvihetők a következő hónap terhére, vagyis a munkaidőkeret hátralévő részében még beosztásra kerülhetnek.

Ha a munkáltató a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettségének a saját felróható magatartása által oly módon nem tesz eleget, hogy a munkavállaló munkaszerződése szerinti beosztható munkaidőnél összességében eleve kevesebb rendes munkaidő kerül meghatározásra a munkaidőkeret tartama alatt, akkor ebben az esetben az állásidő megvalósulását - a munkaidőkereten felüli munkaidő sajátosságához hasonlóan  - csak a munkaidőkeret végén, annak zárásakor lehet megállapítani. Az állásidő szabályai szerint elszámolt alapbérre a munkavállaló csak a keret zárásakor szerezhet jogosultságot, de ez a korábban (az első hónap végén) már kifizetett rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés ellenértékét már nem érintheti.

Az első hónap végén tehát még nem is lehet azt biztosan tudni, hogy a munkavállaló a munkaidőkeret hátralévő részében mennyi munkaórát fog ténylegesen ledolgozni rendes munkaidőben, keletkezik-e egyáltalán állásidő, ugyanakkor a rendkívüli munkavégzés ellenértéke már az első hónap végén kifizetésre kell, hogy kerüljön.

Az Mt. 107. §-ban felsorolt, de különösen az előzetesen közölt munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőben megvalósult rendkívüli munkavégzés, valamint e munkavégzés időtartamára jogosan megillető időarányos alapbér összege önmagában nem érinti (nem csökkentheti)

- sem a beosztás szerinti munkaidőben történő foglalkoztatás időtartamának (a rendes munkaidőben ledolgozandó kötelező munkaidő óraszámának) mennyiségét,

- sem a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbér teljes megfizetésének kötelezettségét

tekintettel

- egyrészt a munkáltatót terhelő - a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló - foglalkoztatási kötelezettségére [Mt. 51. § (1) bek.],

- másrészt pedig a beosztás szerinti munkaidőben a munkáltató felróható magatartása által meg nem valósuló foglalkoztatás miatt alkalmazott anyagi szankcióra, az állásidőre megillető alapbér megfizetési kötelezettségére [Mt. 146. § (1) bek.].

A törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezést tartalmazó állásfoglalás:

Természetesen a Budapest Környéki Törvényszék indokolásában megfogalmazott „aranyköpések" jelentős részének értelmi szerzője nem a vélhetően zsinóron rángatott marionett bábu szerepét betöltő háromtagú bírói tanács volt.

A Törvényszéki indokolás - amely lényegében megfosztott 13.000 kiszolgáltatott helyzetű munkavállalót attól, hogy a szakszervezet által kiharcolt bérpótlékon felül további fejenként több százezer forint megfizetésében részesüljön - értelmi szerzője az ország egyik legismertebb, legbefolyásosabb munkajogásza, ügyvédje Dr. Pál Lajos volt, aki egyébként a mai napig is szerződéses viszonyban áll a munkáltatóval.

Az általa elkészített, a megalapozott gyanú szerint törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapuló állásfoglalás - szintén szándékosan figyelmen kívül hagyta az Mt. 93. § (2)-(3), a 143. § (1), valamint tévesen értelmezte az Mt. 146. § (1) bekezdését - szándékosan az utolsó pillanatban lett a munkavállaló részére megküldve. Ezzel azt akarta a munkáltató (Magyar Állam) elérni, hogy a munkavállalónak a jogerős ítélet kihirdetése előtt ne álljon rendelkezésére elég idő arra, hogy azt tételesen megcáfolja.

Az ügyben eljáró Budapest Környéki Törvényszéknek jogkérdésben kellett döntést hoznia, tehát az is erősen kérdéses, hogy egyáltalán mi szükség volt Dr. Pál Lajos állásfoglalására???

Akkor most dr. Pál Lajos ügyvéd is érinthetetlen és Ő a Galaxis nagy hatalmú ura?

Dr. Pál Lajos az elmúlt 30 év során szerzett szakmai tudásával, tapasztalatával, ismertségével, tekintélyével és a befolyásával a megalapozott gyanú szerint egyértelműen visszaélt, amikor ez esetben a valóságtól elrugaszkodva, magát „Jedi lovagnak” képzelve, a gonosz „Sith nagyúr” „Darth Vader” szerepét magára öltve az igazság beismerése helyett inkább „átállt az erő sötét oldalára”, mivel a zsebéhez oly közel álló „Birodalmi Gépezet”, a NER (Nemzeti Együttlopás Rendszere) segítségére sietett.

Dr. Pál Lajos és a gonosz Darth Vader (Forrás: Internet)

Dr. Pál Lajos a Magyar Állam büdzséjét több milliárd forint kifizetésétől mentette meg sikeresen azzal, hogy az általa készített állásfoglalásban különféle „Jedi elmetrükkök” bevetésével a „gyenge akaratú” Törvényszéki bírói tanács pártatlan bíráskodásra irányuló akaratát is legyőzve szándékosan törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapult, a megengedett jogértelmezés kereteit erősen túllépve valótlanul állította azt, hogy:

Dr. Pál Lajos egyrészt azt állította, hogy a munkáltató munkaszerződés alapján fennálló foglalkoztatási- és alapbér megfizetési kötelezettsége nem kizárólag az Mt. 88. § (2) bekezdésben definiált beosztás szerinti (rendes) munkaidőben valósulhat meg, hanem a munkavállaló által ténylegesen teljesített munkaidőben, amely nem más, mint a beosztás szerinti rendes és az esetlegesen elrendelt rendkívüli munkaidő számtani összege.

Dr. Pál Lajos állítása szerint a munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőben megvalósuló munkavégzés [Mt. 107. § a) pont] időtartama nem a „túlórakeret" (évi 250 óra), hanem tulajdonképpen a munkaszerződés alapján teljesítendő rendes munkaidő, vagyis a munkaidőkeret része, ezért a rendkívüli munkaidő tartama a munkáltató beosztás szerinti (rendes) munkaidőben történő foglalkoztatási kötelezettségét (a havi kötelező óraszám ledolgozását) csökkenti. A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés megvalósulása esetén ennek időtartamára a munkavállaló nem jogosult a munkaszerződésben szereplő alapbéren felül külön időarányos alapbérre, ha a rendkívüli munkaidő tartamával megegyező óraszámban a munkáltató később nem határoz meg (nem oszt be) munkaidőt a munkavállaló számára, csökkentve ezzel a rendes munkaidő havi óraszámának mennyiségét.

Dr. Pál Lajos állítása értelmében a példa szerinti keddi napon teljesített két órára, mint beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő tartamára külön időarányos alapbér nem illeti meg a munkavállalót, azt a munkaszerződés szerinti alapbér részének kell tekinteni abban az esetben, amennyiben a munkáltató például aznapra a munkaidő-beosztást 16 óra 20 perc helyett 14 óra 20 percig, tehát 2 órával kevesebb időtartamban határozza meg.

Ezzel a munkaidőkeret időtartamába beszámítva a teljesített két óra rendkívüli munkaidő tartamát, és az arra járó időarányos alapbért. Az ügyvéd szerint a munkavállaló munkaszerződésében szereplő havi bér ebben az esetben tartalmazza a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzésért járó alapbért is, mivel a munkavállaló rendes és a rendkívüli munkaidőben teljesített munkaidejének számtani összege nem haladta meg a munkaidőkeretben beosztható (szerződéses munkaidő) óraszámának mennyiségét.

Dr. Pál Lajos állításával szemben az igazság az, hogy a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbér csak a rendes munkaidőben teljesített munkaidő illetve a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének fennállása miatt fogalmilag a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben megvalósuló állásidő ellenértéke lehet, az alapbér tehát a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés ellenértékét egyáltalán nem tartalmazhatja.

A rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés idejére járó alapbér megvonására nincs törvényes lehetőség:

A példa szerinti esetben tehát az igazság az, hogy a munkavállalót a keddi napon 6 és 8 óra között beosztástól eltérő munkavégzés idejére a havi alapbérén felül megillet még 2 óra időarányos alapbér és - az egyébként nem vitatott - bérpótlék. Ugyanazon a napon a 14 óra 20 perc és a 16 óra 20 perc közötti 2 óra időtartam pedig állásidő lesz, viszont erre külön alapbért már nem kell fizetni, mert a munkavállaló havi alapbére tartalmazza a munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása miatt beosztani elmulasztott óraszámok után járó állásidő ellenértéket is [Mt. 156. § (1) bek. a) pont].

Folytatás a 3. részben: