Elcsalt „túlórapénzek" nyomában!

13.000 készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló utólagos elszámolása 2. rész:

A blog szerzője még 2017. szeptemberben jelen írás első részében egy elsőfokú bírósági ítélet bemutatása által részletesen beszámolt arról, hogy a Magyar Állam tulajdonában lévő MÁV-csoport hogyan csapott be 13.000 kiszolgáltatott helyzetű munkavállalót fejenként több százezer forinttal.

A blog szerzője most 2019. szeptemberben egyrészt ezt foglalja újra röviden össze, másrészt részletesen beszámol arról, hogy az azóta eltelt időben mi történt pontosan: 

Kiszolgáltatott munkavállalóként ebben a rendszerben miért lehetetlen jogerősen pert nyerni, érvényt szerezni a jognak a Magyar Állam érdekeivel szemben?

Az Alkotmánybíróság vagy Strasbourg döntése kell már ahhoz is, hogy kiderüljön: a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartama nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret" része, avagy mélyrepülésben az igazságszolgáltatásba vetett hit?

A törvény tényleg mindenkire egyformán vonatkozik?

Zsinóron rángatott Törvényszéki bírók, avagy hová tűnt Magyarországon a bírói függetlenség, a tisztességes eljáráshoz való jog?

Kitüntetett, előléptetett és milliós havi fizetésért asszisztáló "fehérgalléros bűnözők" nyomában, avagy hogyan érvényesül a felfelé nyalunk, lefelé taposunk elv?

A bevezető - Az átverés művészete?

Az utólag kiharcolt és kifizetett elmaradt munkabérnek egy kiszolgáltatott helyzetű munkavállaló mindig nagyon örül, úgy érzi, hogy hálával kell tartoznia annak, aki ezt számára kiharcolta. Talán ennek is köszönhetően viszont eszébe sem jut, fel sem merül az „ajándékot” kapó egyénben, hogy esetleg ezzel a helyzettel visszaélve az „ajándékozó” valójában mégis csak szándékosan átverte, becsapta, mert a törvény szerinti jussának kevesebb, mint a felét, harmadát harcolta csak ki számára, a ténylegesen megillető elmaradt munkabér kevesebb, mint a felét, harmadát kapta csak kézhez.

Mit mond ilyen esetben egy állását féltő, megalkuvó, megszólalni nem merő, kiszolgáltatott helyzetben lévő munkavállaló? Nem baj, ez is több mint a semmi, elteszi a kapott alamizsnát és továbbra is csendben marad.

A most bemutatásra kerülő történet főszereplője - egy munkavállaló - nem maradt csendben.

A Kedves Olvasó megismerheti, hogyan lehet az állami szférában, a jelenleg működő rendszerben öt és tízmilliárd forint közt mozgó ki nem fizetett „túlórapénzzel” becsapni, meglopni 13.000 jogilag tájékozatlan, kiszolgáltatott helyzetű, egyhavi munkaidőkeretben dolgozó munkavállalót úgy, hogy a becsapott munkavállalók tulajdonképpen a mai napig is úgy tudják, azt érzik, nemhogy nem csapták be, inkább „hálával” tartoznak, mert „ajándékot” kaptak.

A történet bemutatja, hogy kiszolgáltatott munkavállaló(k) esetében

- hogyan működik a valóságban a bíróságok „függetlensége”, ha a tét nem más, ki kell-e fizetni több milliárd forintot a Magyar Állam „zsebéből”,

- hogyan „asszisztálnak” a milliós havi fizetéssel „megáldott” egyes szakszervezeti vezetők a mindenkori regnáló hatalommal, és valójában kinek az érdekeit védik,

- hogyan él vissza az elmúlt 30 évben szerzett szakmai tudásával, ismertségével, befolyásával egy országosan ismert munkajogász-ügyvéd annak érdekében, hogy a Magyar Államnak ne kelljen összességében több milliárd forintot megfizetni 13.000 kiszolgáltatott helyzetű munkavállalónak.

Összegezve: hogyan jár pórul ebben a rendszerben az a renitens „izgága” munkavállaló, aki jogilag „túl sokat tud”, és ragaszkodni mer az igazához, a törvény szerinti jussához.

Előzmény:

Az 1992. évi Munka Törvénykönyve 2001. július 1. napjától szabályozta a vasárnapi rendes munkaidőben történő munkavégzés azon korlátját, miszerint amennyiben vasárnap rendes munkaidőben történik a munkavégzés, akkor az ezt közvetlenül megelőző szombati napra rendes munkaidőben történő munkavégzésre nem volt törvényes lehetőség. A törvény azonban e korlát alól kivételként nevesítette a többek között azon munkavállalói csoportot, akik megszakítás nélküli munkarendben foglalkoztattak.

A 2010. évben történt kormányváltást követően az új kormány megbízta dr. Pál Lajos ügyvédet, hogy egy szakmai bizottság tagjaként vállaljon vezető szerepet az új Munka Törvénykönyve kodifikálásában.

Az új (2012. évi) Munka Törvénykönyve a vasárnapi rendes munkaidőben történő foglalkoztatás tekintetében akként változott, hogy a hétvége mindkét napján rendes munkaidőben történő munkavégzés tilalma alól már nem volt kivételként nevesítve a megszakítás nélküli munkarendben történő foglalkoztatás.

A tényállás:

A 2012. július 1. napjától 2016. június 17. napjáig hatályban volt - egy munkaidő-beosztásra vonatkozó - törvényi korlátozás szerint tiltott volt a hétvége mindkét napján a rendes munkaidőben történő foglalkoztatás a készenléti jellegű munkakört ellátó munkavállalók esetében a Munka Törvénykönyve (Mt.) 101. § (3) bekezdés alapján:

A munkáltató - amelynek tulajdonosa a Magyar Állam - viszont ezt a beosztásra vonatkozó fontos korlátozást figyelmen kívül hagyta és közel négy éven keresztül beosztott kb. 13.000 munkavállaló számára rendes munkaidőt a hétvége mindkét napjára.

Az átverés:

Amikor a munkavállaló beosztás szerinti rendes munkaidőben [Mt. 88. § (2) bek.] végez munkát, akkor a munkaszerződés szerinti alapbérének időarányos részére jogosult [Mt. 136. § (3) bek.].

Például ha a munkavállaló havi alapbére 168.000 forint, akkor az egy órára eső időarányos alapbére 168.000 forint / 168 óra = 1.000 forint óránként.

Amikor a munkavállaló rendkívüli munkaidőben [Mt. 107. § a) pont] végez munkát, akkor az alapbéren (1.000 forint / óra) felül további, legalább 50% bérpótlék is megilleti a munkavállalót [Mt. 139. § (2) – (3) bek.].

Például: 168.000 forint / 174 × 0,5 = 483 forint bérpótlék. + 1.000 forint alapbér = 1.483 forint összesen.

A laikus, jogilag tájékozatlan munkavállaló első látásra azt hiheti, hogy a rendes munkaidő és a rendkívüli munkaidő díjazása tekintetében a különbség csupán csak a bérpótlék összege lesz.

De ez nem igaz.

A munkaviszony egyik legjelentősebb ismérve, hogy a munkáltató a munkaszerződésben a munkavállaló rendszeres foglalkoztatására vállal kötelezettséget, ezért a munkáltatót beosztás szerinti (rendes) munkaidőben foglalkoztatási kötelezettség [Mt. 51. § (1) bek.] terheli. Ha a munkáltató ennek nem tesz eleget, vagyis a munkaidőt ugyan beosztja, de a munkavégzés a munkáltatónak felróható okból a munkaidő egy részében mégis elmarad, vagy a munkaidő egy részét már eleve be sem osztja, a munkáltatót akkor is munkabér (alapbér) fizetési kötelezettség [Mt. 42. § (2) bek. b) pont] terheli. Ekkor az Mt. 146. § (1) bekezdése alapján a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben úgynevezett állásidő keletkezik, amit a törvény legalább alapbérrel rendel díjazni, mintha a munkavállaló az állásidő tartama alatt is beosztás szerinti munkaidőben ténylegesen munkát végzett volna.

A Kúria álláspontja értelmében a munkáltató foglalkoztatási és alapbér-fizetési kötelezettsége nem feltétlenül és kizárólagosan a munkaidő beosztásával realizálódik, hanem már maga a munkaviszony létesítésével, valamint annak fenntartásával is [EBH2017. M.16.].

Az állásidő ugyanis fogalmilag kizárólag beosztás szerinti rendes munkaidőben valósulhat meg ezért ennek időtartama a bírói gyakorlat szerint is a munkaszerződés alapján teljesített munkaidő része. Az állásidővel érintett óraszámokat később a munkáltató már nem dolgoztathatja le a munkaidőkeret részeként, még abban az esetben sem, ha annak időtartamára ismét alapbért fizetne a munkavállaló részére, tekintettel arra, hogy maga az állásidő a törvény szerint is már eleve alapbérrel díjazott munkaidőnek számít.

Mindezekből következik, hogy ha az előzetes beosztás szerinti (rendes) munkaidőt utólag egy munkaidő-beosztásra vonatkozó törvényi korlátozás mellőzése miatt utólag át kell minősíteni rendkívüli munkaidővé, akkor a munkáltató nem csak a bérpótlék összegével fog tartozni a munkavállaló felé, hanem az időarányos alapbér összegével is, mivel az eredetileg beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélt, és ezért alapbérrel megfizetett óraszámokat az átminősítés után nem a rendkívüli munkaidőre, hanem az állásidőre megfizetett alapbérnek kell tekinteni.

Az átminősítés azt jelenti, hogy a munkaszerződés alapján előzetes közlési határidő megtartásával beosztott rendes munkaidő a törvény ereje által a munkaidőkeretből mégis "átkerül" a rendkívüli munkaidő, vagyis a "túlórakeret" óraszámai közé, amely alapesetben évente legfeljebb csak 250 óra lehet.

A munkaidőkeretből "kikerülő" rendes munkaidő "helyén" a foglalkoztatási kötelezettség mellőzése miatt egy hézag (beosztani elmulasztott időtartam) keletkezik, amit a Munka Törvénykönyve állásidőnek értelmez és szankcióként ugyanúgy alapbérrel rendel díjazni, mintha a munkavállaló beosztás szerinti rendes munkaidőben ténylegesen munkát végzett volna [Mt. 146. § (1) bek.].

A Munka  Törvénykönyve szerint a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés [Mt. 107. §)

- a munkáltató munkaszerződés alapján fennálló beosztás szerinti (rendes) munkaidőben [Mt. 88. § (2) bek.] történő foglalkoztatási kötelezettségét nem érinti, nem érintheti vagyis

- a munkaszerződés alapján előzetes beosztás szerint teljesítendő rendes munkaidő (havi kötelező óraszám) mennyiségét nem csökkenti, nem csökkentheti [Mt. 146. § (1) bek.], ezért

- nem lehet a munkaidőkeretben számításba vehető munkaidő része [Mt. 98. § (2) - (3) bek.].

A tézis:

A törvény szövegének értelmezése szerint az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napon történő munkavégzésre, mint rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára az Mt. 143. § (1) bekezdése alapján egyrészt időarányos alapbér, másrészt a munkáltató Kollektív Szerződése (KSZ) 36. § 1. pontja szerinti sávos díjazású bérpótlék is dukál a munkavállalónak.

A törvény szövegének értelmezése szerint az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napon történő munkavégzésre, mint rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára az Mt. 143. § (1) bekezdése alapján egyrészt időarányos alapbér, másrészt a munkáltató Kollektív Szerződése (KSZ) 36. § 1. pontja szerinti sávos díjazású bérpótlék is dukál a munkavállalónak.

Az eredetileg beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélt - és erre tekintettel alapbérrel megfizetett - szombati napok óraszámait egy munkaidő-beosztásra vonatkozó jogszabályi háttér [Mt. 101. § (3)] kötelező alkalmazásának mellőzése miatt utólag munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőnek kellett átminősíteni [Mt. 107. § (a) pont].

A munkáltató trükkös jogi magyarázata:

A laikus, jogilag tájékozatlan munkavállaló számára viszont sajnos teljesen hihetőnek tűnhet a munkáltató trükkös jogi magyarázata: „A szombati napra az alapbéredet eredetileg már megkaptad, ezért már csak a bérpótlék jár neked.”

Pedig ez nem igaz! A látszat csal!

Példa:

A havi munkaidőkeretben a 21 munkanap × 8 óra = 168 óra beosztás szerinti (rendes) munkaidőből

12 óra (szombati) munkaidő rendkívüli munkaidővé történő utólagos átminősítése után

168 - 12 = 156 óra rendes munkaidő,

12 óra állásidő [beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettség mellőzése miatt] és

12 óra (beosztástól eltérő) rendkívüli munkaidő valósul meg,

A rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartama nem az előzetes beosztás szerinti, a munkaszerződés alapján teljesítendő rendes munkaidő, vagyis a munkaidőkeret [Mt. 93. §] részét, hanem a rendkívüli munkaidő, vagyis a túlórakeret (évi 250 óra) részét képezi egyrészt az előzetes munkaidő-beosztás elkészítésekor még nem ismert, előre nem látható körülmény miatt külön elrendelt munkaidő, másrészt a jogellenes munkaidő-beosztás megállapítása miatt az átminősített munkaidő esetében [Mt. 107. §].

A példa szerinti esetben az utólagos átminősítés után nem az eredetileg kifizetett 168 órára, hanem 156 óra + 12  óra, + 12 óra, azaz 180 óra időtartamra jár az időarányos alapbér és 12 óra időtartamra pedig bérpótlék:

Kétféle (logikából eredő) megközelítés:

A korábban hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdésének, mint munkaidő-beosztásra vonatkozó korlát be nem tartásának anyagi következményét a logikából eredően kétféleképpen lehet megközelíteni:

Az egyik logikai megközelítés szerint a munkáltató által eredetileg tévesen beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélt szombati 12 órára kifizetett alapbért az átminősítés után a szintén beosztás szerinti munkaidőben megvalósuló 12 óra állásidőre megillető alapbérnek kell tekinteni (beszámítani) [Mt. 146. § (1) bek.].

E szerint a munkavállaló az átminősítés után a szombati napra, mint munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára 12 óra időarányos alapbérre és 12 óra bérpótlékra jogosult.

Egy másik logikai megközelítés szerint, ha a munkáltató az eredeti elszámolás szerinti szombati napokra kifizetett alapbért a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés tartamára megillető időarányos alapbérnek („túlóra alapnak”) tekintjük (számoljuk be), akkor viszont a munkaidőkeretből (havi kötelező óraszámából)) hiányzó, a munkáltató saját felróható magatartásából a beosztani elmulasztott óraszámok után járó állásidő összegével tartozik a munkáltató a munkavállaló felé.

E szerint az átminősítés után munkavállaló 12 óra állásidőre megillető alapbérre és a szombati napokra, mint rendkívüli munkaidőre 12 óra bérpótlékra jogosult.

Bármelyik logikai megközelítést is választjuk, összegszerűségben akkor is egyezést fogunk tapasztalni, ugyanis az állásidőre járó alapbér, illetve a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára megillető időarányos alapbér forint összege egy és ugyanannyi lesz.

A szakszervezet által kezdeményezett próbaper:

Az összességében 13.000 munkavállalót érintő ügyben az egyik szakszervezet a munkáltatóval folytatott sikertelen egyeztetést követően 2015. július hónapban próbapert indított, amelyet 2015. október hónapban elsőfokon, 2016. február végén pedig már jogerősen is megnyert.

Azonban a mai napig jogilag megmagyarázhatatlan, a munkavállalók szempontjából rejtélyes és tisztázatlan körülmények között a perbeli képviseletet ellátó szakszervezet jogásza a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés időtartamára megillető - bérpótlék összegén felüli - időarányos alapbér (szakszervezetii megközelítés szerint állásidőre járó alapbér) iránti követelését - vélhetően a szakszervezet legfelsőbb vezetőinek utasítására - szándékosan úgy fogalmazta meg, hogy egyrészt azt az ügyben eljáró bíróság ne értse meg, és ezért az alapbér (állásidőre járó alapbér) ne kerüljön megítélésre, másrészt a pert bátran felvállaló, de jogilag tájékozatlan munkavállaló ezt lehetőleg ne vegye észre és azt higgye, hogy teljes mértékben az Ö és másik 13.000 munkavállaló érdekeit képviseli a perben a szakszervezet.

A szakszervezet a perben ugyanis azt állította, hogy azért jár a bérpótlékon felül még külön állásidőre járó alapbér, mert:

A bíróság - vélhetően a helytelen megfogalmazás miatt - az elsőfokú ítéletében elutasította a törvény szerint egyébként megillető fejenként legalább bruttó 500.000 forintot kóstáló időarányos alapbér (állásidőre járó alapbér) megfizetésére tett szakszervezeti kísérletet, a bíróság csak a KSZ szerinti bérpótlék megfizetésére kötelezte a munkáltatót.

A szakszervezet szándékosan nem fellebbezte meg a bíróság elsőfokú döntését, megelégedett a jogosan megillető elmaradt munkabér harmadával, vagyis kizárólag a bérpótlék összegének a megítélésével.

A munkáltató fellebbezése folytán eljáró Szegedi Törvényszék jogerős ítélete indokolásának fentebb idézett mondatából is kitűnik, hogy természetesen nem a „havi munkaidőkeretben teljesítendő (ledolgozandó kötelező) óraszám" csökkent, ahogy azt a szakszervezet az elsőfokú eljárásban szándékosan valótlanul állította, hanem a munkavállaló által a „havi munkaidőkeretben (rendes munkaidőben) ténylegesen teljesített (ledolgozott) óraszám" csökkent és emiatt keletkezett alapbérrel fizetendő állásidő, mert az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napok óraszámait a munkáltató munkaidő-beosztásra vonatkozó téves jogszabály-értelmezés miatt beosztás szerinti (rendes) munkaidőnek vélte, ezért ezeket az óraszámokat - eredetileg jogellenesen - beszámította a munkaidőkeret (havi kötelező) időtartamába.

A próbaper lezárultát követően kifizetésre került a jogos követelés egyharmada, vagyis kizárólag csak a bérpótlék összege mind a 13.000 érintett munkavállaló esetében.

A szakszervezetnek vélhetően az volt a célja, hogy elhitesse minden érintett munkavállalóval azt, hogy utólag tényleg csak a jogos követelés egyharmada, vagyis csak a bérpótlék jár 13.000 munkavállalónak és ennél semmi több. A kiszolgáltatott helyzetű és jogilag tájékozatlan munkavállalók pedig ezt elhitték a szakszervezetnek.

„A szombati napra az alapbéredet eredetileg már megkaptad, ezért csak a bérpótlék jár neked.” című munkavállalókat szándékosan megtévesztő ideológia érvényesült, a fentebb bemutatott példa szerinti esetben így:

A munkavállaló határozott véleménye szerint a próbaperrel kapcsolatban a szakszervezet valódi célja a tagtoborzás volt. A jogerős ítélet után azt a hamis látszatot próbálták a munkavállalók felé sugallni, hogy ha nem vagy a szakszervezet tagja, akkor lehet hogy Te nem fogsz semmit kapni. Ezért minél hamarabb lépj be a szakszervezetbe, hogy Téged is tudjunk képviselni.

Az elsőfokú eljárás:

Egy munkavállaló - aki 1991. és 2014. június között állt a munkáltató alkalmazásában - az ügy teljes körű felderítésére valamint annak anyagi szempontból megnyugtató rendezésére tett sikertelen, pancser szakszervezeti kísérletet megelégelte és 2016. március elején egyénileg pert indított a volt munkáltatója ellen.

A munkavállaló a pert 2017. júliusban első fokon a saját álláspontja szerint megnyerte.

A perben a fő eldöntendő jogkérdés az volt, hogy:

A korábban hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napokra, mint munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára a munkavállalót a munkaszerződése szerinti havi alapbérén felül megillet-e külön időarányos alapbér is, ha a munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása által még - a rendkívüli munkaidő tartamával megegyező - beosztani elmulasztott munkaórák maradtak. Felmerülhet-e ugyanazon hónapban egyszerre (párhuzamosan) állásidőre és rendkívüli munkaidő tartamára megillető alapbér megfizetésének kötelezettsége? Vagyis:

1. Elszámolható-e a rendkívüli munkaidő a munkaidőkeret időtartamának terhére, vagyis a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésért megillető időarányos alapbér összege része lehet-e a munkaszerződés szerinti alapbérnek?

Továbbá a munkáltató a Kollektív Szerződés 29. § 6. pontjában azt is felvállalta, hogy a munkavállaló részére annyi időtartamú szolgálatot jelöl ki előre, amennyi a munkaidőkeret, a havi kötelező óraszám teljes mértéke. Ha egy előre kijelölt szolgálat valamilyen okból teljes egészében elmarad, akkor a munkáltató vállalta, hogy egy másik szolgálatot jelöl ki helyette a foglalkoztatási kötelezettség, vagyis a havi kötelező óraszám teljesítése érdekében. Ha a munkáltató mégsem jelöl ki másik szolgálatot (így a munkaidőkeret, a havi kötelező óraszám nem lesz teljes mértékben munkavégzéssel teljesítve) akkor a munkáltató vállalta, hogy „elmaradt szolgálat” miatt alapbér helyett az annál magasabb összegű távolléti díjat fizet a munkavállaló számára.

A munkavállaló ebből azt a logikus és észszerű jogi következtetést vonta le saját magának, hogy a munkaidőkeretből hiányzó, a munkáltató felróható magatartásából adódó beosztani elmulasztott óraszámok tulajdonképpen távolléti díjjal elszámolandó „elmaradt szolgálatot” jelentenek.

2. A másik eldöntendő jogkérdés tehát az volt, hogy „elmaradt szolgálatnak" minősül-e, és megilleti-e a távolléti díj - alapbér különbözet a munkavállalót, ha a KSZ 29. § 6. pontja alapján a havi munkaidőkeretben beosztani elmulasztott, fel nem használt, ledolgozatlan munkaórák keletkeztek?

A bíróság mindkét megválaszolandó kérdésben a munkavállalónak adott igazat, ugyanis az elsőfokú ítélet indokolásában megfogalmazottak logikus értelmezése szerint:

1. A 2012. július 1. napjától 2016. június 17. napjáig hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdésére tekintettel a munkáltató - a munkavállaló készenléti jellegű munkakörére tekintettel - nem oszthatta volna be a munkavállalót rendes munkaidőben azon perbeli szombati napokra, amikor számára a szombati napot közvetlenül követő vasárnapi napra is rendes munkaidőt osztott be.

2. Ezért a perben érintett szombati napokon ledolgozott munkaórákat nem lehet rendes munkaidőnek tekinteni, ezeket az óraszámokat az Mt. 107. § a) pont alapján munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőnek kell utólag minősíteni.

3. A megvalósult rendkívüli munkaidő tartama nem az Mt. 88. § (2) bekezdés által definiált beosztás szerinti (rendes) napi munkaidő része.

4. Az Mt. 93. § (2)-(3) bekezdésére tekintettel a munkaidőkeretben teljesítendő munkaidő meghatározásakor nem a ténylegesen teljesített rendes és rendkívüli munkaidő együttes időtartamának mértékét, hanem csak az adott munkanapra irányadó beosztás szerinti napi munkaidő mértékét lehet számításba venni. Ezért a rendkívüli munkavégzés időtartamát nem lehet a munkaidőkeret részének tekinteni, azokat - a munkáltató álláspontjával ellentétben - nem számolhatóak be a munkaidőkeret, a havi kötelező munkaidő időtartamába.

A rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés tehát nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret" része.

5. A rendes munkaidő egy részének a törvény ereje által rendkívüli munkaidővé történő átminősítése önmagában a munkáltató beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettségét nem érinti, vagyis a teljesítendő havi kötelező óraszám mennyiségét nem csökkenti, nem csökkentheti.  Ezért az eredeti elszámolás szerint a szombati napokra, mint munkaidőkeretben (beosztás szerinti rendes munkaidőben) teljesítettnek vélt időre kifizetett alapbér összegét - a munkáltató álláspontjával ellentétben - nem lehet utólagosan a rendkívüli munkavégzés idejére megillető időarányos alapbérnek tekinteni. Ezt az összeget a munkaidőkeretben szolgálattal ki nem jelölt, beosztani elmulasztott időre, azaz állásidőre kifizetett alapbérnek kell tekinteni.

6. A munkavállaló a munkaidőkeret (rendes munkaidő) kötelező óraszámát a munkáltató felróható magatartásából eredően nem tudta teljes egészében ledolgozni, a munkáltató a munkavállaló részére másik szolgálatot nem jelölt ki, ezáltal a KSZ 29. § 6. pontja szerinti „elmaradt szolgálat” is keletkezett. A rendes munkaidőből hiányzó ledolgozatlan óraszámokat elmaradt szolgálatnak kell tekinteni, amelyre a Kollektív Szerződés alapján a munkavállaló távolléti díjra jogosult. Tekintettel arra, hogy a munkáltató az állásidőre, az elmaradt szolgálatra járó alapbért a munkavállalónak megfizette a tévesen rendes munkaidőnek vélt ledolgozott szombati napok után a munkavállaló - a munkaidőkeretből hiányzó ledolgozatlan óraszámokra - távolléti díj és a már kifizetett személyi alapbér különbözetére jogosult.

A szakszervezetek - meghajlott a gerinc?

A munkavállalónak megítélt összeg több mint a háromszorosa volt annak az összegnek, amennyit a perben a munkáltató jogosnak vélt, vagyis amennyit a szakszervezet az általa korábban kezdeményezett próbaperben kiharcolt 13.000 munkavállaló számára.

A munkavállalónak, - aki jogi képviselő nélkül személyesen járt el a perben - egyedül sikerült mindazt kiharcolnia, amit a szakszervezet nem tudott, vagy vélhetően nem akart kiharcolni.

A szakszervezet természetesen kíváncsi volt a munkavállaló „partizán” akciójára, ezért az elsőfokú bírósági ítélethirdetés alkalmával jelen volt a szakszervezet részéről egy jogi végzettséggel rendelkező szakértő munkatárs.

A munkavállaló miután kézhez kapta az elsőfokú nem jogerős ítéletet, felvette a kapcsolatot öt vasutas szakszervezettel is, annak érdekében, hogy hozzák nyilvánosságra az ítéletet, mivel ez az ügy valójában több ezer szakszervezeti tagot, összességében pedig tizenháromezer munkavállalót érintett.

A szakszervezetek nem hozták nyilvánosságra a részükre megküldött elsőfokú ítéletet, nem beszéltek róla. Igyekeztek ezt az információt a saját tagságuk előtt is titkolni. Ügy viselkedtek, mintha nem történt volna az égvilágon semmi.

A titkos politikai paktum

A munkavállaló határozott véleménye szerint a Magyar Állam megrendelésére a munkáltató és a milliós havi fizetéssel megáldott szakszervezeti vezetők még 2015. október hónap előtti időszakban egy titkos paktumot (háttéralkut) köthettek az érintett munkavállalók tudta (beleegyezése) nélkül arra vonatkozóan, hogy a múltra vonatkoztatva az Mt. 101. § (3) bekezdéssel érintett szombati napok rendkívüli munkaidőnek minősülő munkaóráit, - amelyek bár a törvény szövege szerint a munkaidőkeret (havi kötelező óraszám) szempontjából nem lehetnének számításba vehetőek - mégis munkaidőkeretben teljesített rendes munkaidőnek ismerik el.

Ezt bizonyítja egyrészt a munkáltató 2016. március hónapban kiadott, a jövőre nézve instrukciókat tartalmazó belső utasításának alábbi mondata:

Másrészt a 2016. április 11.-én a MÁV-csoport egyik munkáltatója és a szakszervezetek által aláírt közös nyilatkozat alábbi mondata:

A próbaperben született jogerős ítélet szerint a szakszervezetek nem ezeket az elveket képviselték.

A hit:

Vannak az országban tisztességes, becsületes, értelmes, elhívatott emberek, akik nem hajlandóak szolgai módon befogott szájjal, becsukott szemmel asszisztálni ahhoz, hogy jogilag tájékozatlan, érdekérvényesítő képességgel nem rendelkező, kiszolgáltatott helyzetű társadalmi csoportokhoz tartozó emberek bizalmából eredően hatalmat, pozíciókat szerző bármilyen csoportok (politikai pártok, szakszervezetek, stb.) egyes tagjai a kapott bizalommal visszaélve, a saját tagságát is „szembeköpve”, érdekvédelmi tevékenység nyújtását színlelve, leplezve valójában a Magyar Államtól kapott magas havi fizetésért cserébe hozzásimulnak a rendszer akaratához és csak a saját maguk anyagi érdekeit („kis bizniszüket”) valósítják meg.

A másodfokú eljárás, avagy a megkötött titkos politikai paktum bevitele a jogerős bírói ítélethozatalba:

Az első fokon született ítélet jogerőre emelkedése azt jelentette volna, hogy 13.000 munkavállaló jogosultságot szerezhetett volna a már kifizetett bérpótlékon felül további fejenkénti bruttó 500.000 - 700.000 forint elmaradt munkabér megfizetésére.

A Magyar Állam viszont ezt nem akarta, ezért a másodfokú eljárásban közbeavatkozott:

A munkáltató fellebbezése folytán a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék 2018. áprilisban az elsőfokú ítéletet megváltoztatta. A rendkívüli munkavégzésért járó időarányos alapbér, valamint a távolléti díj - alapbér különbözet megfizetését elutasította.

A Törvényszék a munkavállaló számára első fokon megítélt összeg mértékét leszállította a munkáltató elvárásának megfelelő, azaz a szakszervezet által korábban "kiharcolt" szintre, amikor is a rendkívüli munkavégzés időtartamára csak a bérpótlékot ítélték meg.

Az elsőfokon eljáró Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 2.M.283/2016/19. számú ítéletének 5. és 6. oldalán felsorolta azokat a jogszabályokat (törvényi rendelkezéseket) amelyeket az ítélete meghozatalánál figyelembe vett. Többek között az ítélet 5. oldala felsorolta az Mt. 97. § (2) - (3) bekezdését, valamint a 107. § a) pontját is.

A Budapest Környéki Törvényszék az ítélete 2. oldalán felsorolja az elsőfokon eljáró bíróság által figyelembe vett jogszabályi rendelkezéseket, de az Mt. 97. § (2) - (3) bekezdését, valamint a 107. § a) pontját már nem említette meg, mintha azokat az elsőfokú bíróság az ítéletében le sem írta volna, nem is vette volna figyelembe.

Így a jogerős ítélet tulajdonképpen önkényesen „átírta" a Munka Törvénykönyve alapelveit. Az ügyben eljáró háromtagú bírói tanács nem a hatályban lévő jogszabályokat alkalmazta, hanem helyette törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezéssel új jogszabályok megalkotását valósították meg.

1. A jogerős ítélet indokolásának értelmében a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamát adott esetben (???) nem a „túlórakeret" (évi 250 óra), hanem a munkaszerződés alapján teljesítendő rendes munkaidő, vagyis a munkaidőkeret részének lehet tekinteni. Ilyen eset az, ha a munkáltatónak felróható magatartása (téves jogszabály-értelmezés) miatt a munkaidőkeretben a rendes munkaidő - a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés időtartamával megegyező óraszámban - nem került teljes mértékben felhasználásra (ledolgozásra).

2. A Törvényszék jogerős ítéletének értelmében a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbére így „adott esetben" tartalmazza a rendkívüli munkavégzés idejére megillető időarányos alapbér összegét is.

3. A Törvényszék álláspontja szerint mivel a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés időtartamát a "túlórakeret" helyett a munkaidőkeret részének lehet tekinteni, ezért a munkavállalónak sem állásideje, ezáltal elmaradt szolgálata sem keletkezett.

A háromtagú bírói tanács kihasználva a munkavállaló kiszolgáltatott helyzetét, a kapcsolati tőke hiányát - vélhetően a Magyar Állam politikai megrendelésére, az alaptörvényben biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot semmibe véve, a pártatlanságot sutba vágva, a bírói esküt megszegve önkényesen figyelmen kívül hagyta az ügyre konkrétan vonatkozó perdöntő, az ügy érdemi elbírálására kiható jogszabályi rendelkezéseket.

Konkrétan egyrészt a rendkívüli munkavégzés időtartamának, mint a munkaidőkeretben teljesített munkaidőként történő figyelembe vételét egyértelműen megtiltó Mt. 93. § (3) bekezdését, másrészt az „állásidő” alkalmazásának kizárólag a „beosztás szerinti (rendes) munkaidő”-re vonatkozó utalását [Mt. 146. § (1) bekezdés}.

A Budapest Környéki Törvényszék az általa szándékosan figyelmen kívül hagyott perdöntő paragrafusokat a kormányhoz közel álló munkajogász, ügyvéd által elkészített, - a munkajog alapvető elveit, tételeit semmibe vevő,  a jogértelmezés megengedett kereteit túllépő - állásfoglalásban leírtakkal próbálta arcpirító módon helyettesíteni, amikor a jogerős ítélet indokolásában a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés idejére megillető időarányos alapbér megfizetésének megvonását azzal a törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezéssel próbálta megmagyarázni, hogy az Mt. 86. § (1) bekezdését értelmezve:

A Törvényszék álláspontjával ellentétben a törvény szövege különbséget tesz beosztás szerinti (rendes) munkaidő és rendkívüli munkaidő között.

Az Mt. 88. § (2) bekezdése egyértelműen meghatározza a beosztás szerinti (rendes) napi munkaidő pontos fogalmát.

Az Mt. 107. §-a pedig szintén egyértelműen meghatározza a rendkívüli munkaidő pontos fogalmát.

Az Mt. 93. § (2) - (3) bekezdése pedig egyértelműen kimondja, hogy:

A munkaidőkeretben teljesítendő munkaidő meghatározásakor az adott munkanapra irányadó beosztás szerinti napi munkaidő mértékét kell számításba venni. [Mt. 93. § (2) – (3) bek.]

A törvény tehát a Budapest Környéki Törvényszék álláspontjával ellentétben félreérthetetlenül kétséget kizáróan pontosan meghatározza a felperes által indított peres eljárás fő eldöntendő jogkérdésére a választ, miszerint az Mt. 107. § -ban felsorolt rendkívüli munkaidő típusok nem részei a munkaidőkeretben teljesítendő munkaidő óraszámainak.

Ezt támasztja alá a Wolters Kluwer Jogtár kommentárja is:

A Budapest Környéki Törvényszék indokolásával ellentétben az Mt. 86. § (1) bekezdésének az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy a rendkívüli munkaidő része-e a munkaidőkeretnek vagy sem.

Az Mt. 86. § (1) bekezdése, vagyis a munkaidő fogalma ugyanis nem más, mint egy „gyűjtőfogalom” definíciója.

A Budapest Környéki Törvényszék azon jogértelmezése, amely összekapcsolja az Mt. 86. § (1) bekezdését (a munkaidő fogalmát) azzal a perdöntő jogkérdéssel, hogy az Mt. 107. § a) pontjában szereplő munkaidő-beosztástól eltérő munkaidő mennyisége „adott esetben” a munkaidőkeret részét képezi ellentétes az Alaptörvényben szereplő azon elvvel, miszerint a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.

Az Mt. 86. § (1) bekezdés, mint jogszabály célja a Jogtár Kommentárban olvasható, ezáltal könnyen értelmezhető.

A bíró szabad jogtalálása nem megengedett, a bíróságok nem jogszabályokat alkotnak, hanem jogszabályokat alkalmaznak a peres ügyek lezárása érdekében.

A Kúria EBH2017. K.20. számú határozata értelmében az adott ügyben eljáró bíróságnak a döntését nem elegendő csupán megindokolnia, hanem kötelező követelmény a megfelelő módon (érdemben) történő indokolás kötelezettsége.

Kétséget kizáróan egyértelműen megállapítható, hogy a Budapest Környéki Törvényszék perdöntőnek számító indokolása önkényes, ezért az nem felel meg a törvényi követelményeknek.

A Törvényszék megfogalmazása jogilag megérthetetlen amikor az ítélet indokolásában úgy fogalmaz, hogy:

A Budapest Környéki Törvényszék indokolásával ellentétben a munkavállalónak nem kellett arra hivatkoznia, hogy az adott havi munkaidőkeretben előírt óraszámot meghaladó időtartamban végzett munkát, amelyet a Munka Törvénykönyvéhez kiadott Jogtár Kommentár is igazol:

A munkavállaló beosztás szerinti, valamint emellett esetlegesen megvalósuló beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő keretében történő munkavégzése soha sem keletkeztethet munkaidőkereten felüli munkavégzést!

A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzést nem munkaidőkereten felüli munkavégzésnek, hanem tulajdonképpen munkaidőkereten kívüli munkavégzésnek kell tekinteni a munkaidő-beosztás korlátaira vonatkozó jogszabályok mellőzése miatt.

A megvalósult beosztástól eltérő munkavégzés időarányos alapbérrel történő díjazásának nem lehet külön feltétele a munkavállaló rendes munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartamának mennyisége.

A Törvényszék önkényesen értelmezte az állásidő (Mt. 146. §) kérdéskörét is. Amíg a törvény szerint a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben a munkáltató felróható magatartása miatt le nem dolgozott, illetve a Kúria értelmezése szerint a beosztani elmulasztott munkaórák is alapbérrel díjazandó állásidőnek minősülnek, addig a jogerős ítélet indokolása ettől eltérő módon úgy fogalmaz, hogy:

A Budapest Környéki Törvényszék indokolásával ellentétben a munkavállalónak nem "bizonyos esetekben" jár állásidőre járó alapbér, hanem akkor ha a munkáltató a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben nem tesz eleget foglalkoztatási kötelezettségének, ezt a Munka Törvénykönyvéhez kiadott Jogtár Kommentár is igazolja:

A Törvényszék ítélet indokolása szerint a szombati napra, mint rendes munkaidőre kifizetett időarányos alapbért az utólag megállapított rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartamára megillető alapbérnek kell tekinteni:

 Vissza a Kádár rendszerbe?

A jogerős ítélet azt a Kádár rendszerben alkalmazott, már jól bevált ideológiát sugallta a munkavállaló számára, hogy:

A munkavállalónak már az elsőfokú eljárás közben volt egy olyan megérzése, hogy maga az eljárás eleve nem lesz tisztességes:

Az elsőfokú ítélethirdetés előtti utolsó tárgyalási napon a bírói tanács elnöke "elmagyarázta" a munkavállalónak, hogy milyen előnyei vannak ha a munkavállaló peren kívüli (értsd: ítélet meghozatala nélkül) megegyezik a munkáltatóval. Azonnal a pénzéhez jut az ember, nincs másodfokú eljárás, stb. A munkavállaló tudatta az ügyben eljáró bírósággal, hogy "esze ágában sincs" ítélet nélkül lezárni ezt az igen kényes ügyet.

Az elsőfokú Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletében ugyan megítélte a munkavállaló követelését, de a tanács elnöke - vélhetően "felsőbb utasításra" - egy ügyes trükkel mégis gondoskodott arról, hogy a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék a munkavállaló kárára könnyedén meg tudja változtatni az ítéletet.

Az elsőfokú bíróság az ítéletében ugyan maradéktalanul felsorolta az alkalmazandó jogszabályi rendelkezéseket, de az indokolásból hiányzott a konkrét bírói érvelés bemutatása arra vonatkozóan, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőben megvalósuló munkavégzés miért nem lehet része a munkaidőkeret időtartamának.

A törvény logikus értelmezése szerint:

A munkavállaló határozott véleménye szerint, az ügyben eljáró elsőfokú bíróságnak ezt a cáfolhatatlan érvet kellett volna feltétlenül rögzítenie az ítéletben. Ehelyett az ítéletben csupán annyi került rögzítésre, hogy:

Egyértelműen megállapítható, hogy szándékosan hiányzik az ítélet indokolásából a bírói érvelés bemutatása a bíróság által felsorolt Mt. 88. § (2), a 93. § (2) - (3) bekezdésére, valamint az Mt. 107. § a) pontjára vonatkozóan.

Ez szándékosan történt abból a célból, hogy a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék bírájának ne kelljen megcáfolnia az Mt. 88. § (2), a 93. § (2) - (3) bekezdésének, valamint az Mt. 107. § a) pontjának törvény szerinti jelentés-tartalmát.

Mindezekből megállapítható, hogy egy előre eltervezett "koncepciós eljárásról" volt szó. A jogerős ítélet már az elsőfokú eljárás befejezése előtt megszületett, már csak a "cirkuszi produkciót" kellett megtartani a látszat megtartása érdekében.

Munkajogi magyarázat:

A munkaidőkereten felül teljesített és az előzetesen közölt munkaidő-beosztástól eltérő időpontban megvalósult rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés összehasonlító elemzése:

Az Mt. a rendkívüli munkaidő több típusát különbözteti meg, de a konkrét eset szempontjából csak az előzetesen közölt beosztástól eltérő munkaidőben, és a munkaidőkereten felül teljesített munkaidőnek van jelentősége.

A munkaidőkereten felül teljesített munkaidő sajátossága az, hogy annak időtartama csak a munkaidőkeret lejárta, (zárása) után határozható meg, ekkor lehet elszámolni, illetve kifizetni [Mt. 156. § (2)-(3) bek.]. Ebben az esetben eleve kizárható a kereten felüli résznek a munkaidőkeret időtartamába történő beszámításának lehetősége, mert rendkívüli munkavégzés elrendelésére nem is kerül sor, a munkavállaló minden esetben az előzetes közlési határidő megtartásával, valamint a munkaidő-beosztásra vonatkozó egyéb szabályok betartásával beosztott munkaidő szerint végez rendes munkaidőben munkát. A kereten felüli rendes munkaidő mennyisége a munkaidőkeret zárásakor mégis azért minősül ennek ellenére rendkívüli munkaidőnek, mert a munkavállaló több órát dolgozott mint amennyit rendes munkaidőként lehetett volna, vagyis eleve több munkaórát osztottak be részére, mint amennyire a munkaszerződése alapján kötelezhető lenne.

A munkaidőkeret tartama alatt fogalmilag nem is értelmezhető az a kérdés, hogy az adott pillanatban a munkavállaló hány óra munkaidőkereten felüli rendkívüli munkaidőt teljesített. A munkaidőkeret vége (zárása) előtt ugyanis legfeljebb egy pillanatnyi munkaidő egyenleget (balansz) lehet csak megállapítani, ami a munkaidőkeret hátralévő idejére vonatkozó munkaidő-beosztás időtartama alapján természetesen változhat. Amíg a munkavállaló nem teljesítette a munkaidőkeretben ledolgozható munkaidőt, addig pontosan nem is állapítható meg, hogy történt-e, és ha igen, milyen mértékű munkavégzés a munkaidőkeretben elrendelhető maximális munkaidőn felül. 

Azt viszont fontos megjegyezni, ha az előzetesen beosztott munkaidő a munkáltatónak felróható magatartásából - az elháríthatatlan külső ok fennállása kivételével - ténylegesen nem kerül ledolgozásra, az alapbérrel fizetett állásidőnek minősül [Mt. 146. § (1) bek.] és ez az időtartam ugyanúgy a munkaidőkeret (havi kötelező óraszám) részének (teljesített időtartamnak) kell tekinteni, ennek időtartamát később ismét ledolgoztatni már nem lehet.

A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő úgy valósulhat meg, hogy az adott napra vonatkozó munkaidő-beosztás az előzetes közlési határidő mellőzésével és egyoldalúan kerül meghatározásra (módosításra), de úgy is megvalósulhat, hogy a munkáltató olyan napra oszt be (vélhetően tévedésből) rendes munkaidőt, amelyre a törvény - például egy jogszabályi háttér rendelkezése - alapján nem lenne erre törvényes lehetősége. Például napi pihenőidő alatt, heti pihenőnapon (pihenőidőben), vasárnapi és munkaszüneti napon megvalósult munkavégzés esetén.

A gyakorlatban sajnos olyan eset is előfordulhat, hogy csak utólag, az elszámolás után derül fény arra, hogy a munkaidőkeret időtartama alatt a munkáltató nem osztotta be a munkavállaló részére a törvényben előírt szükséges mennyiségű pihenőnapokat (pihenőidőket) [Mt. 105. § - 106. §]. Ekkor valójában a munkáltató a beosztás szerinti munkaórák egy részében mégsem rendes munkaidőben, hanem heti pihenőnapra (heti pihenőidőre), vagyis rendkívüli munkaidőben rendelt el munkavégzési kötelezettséget a munkavállaló számára [Mt. 143. § (4) bek.].

Ez esetben eredetileg az előzetes közlési határidő megtartásával beosztott, a munkaidőkeretben teljesítendőnek vélt rendes munkaidő óraszámainak egy részét szükséges utólag átminősíteni beosztástól eltérő (pihenőnapi) rendkívüli munkaidővé, amely időmennyiség már nem lehet a munkaidőkeret része.

Az átminősítés egyrészt utólag csökkenteni fogja a munkaidőkeretben beosztott rendes munkaórák számát, ezzel állásidőt keletkeztetve, vagyis a munkáltató által eredetileg rendes munkaidőnek vélt és erre tekintettel kifizetett alapbér összegét utólag az állásidőért megillető alapbér összegének kell tekinteni. Az átminősítés másrészt pedig beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőt is generál, az utólag átminősített rendkívüli munkaidőre időarányos alapbér és bérpótlék megfizetése válik szükségessé, ahogy ezt egy szakkönyvben bemutatott végtelenül egyszerű példa is igazolja:

(Példa Dr. Kovács Szabolcs - „Bérszámfejtés a gyakorlatban” című könyvéből)

(Wolters Kluwer 2016)

Fontos tehát tudni, hogy a munkaidő-beosztástól eltérően elrendelt munkaidőben megvalósult munkavégzés akkor is rendkívüli munkavégzésnek minősül, ha egyébként egyrészt a napi munkaidő mértéke nem került túllépésre (például a munkavállaló 8-16 helyett 9-17 között dolgozott), másrészt a munkaidőkeretben beosztható óraszámok még nem kerültek teljes egészében beosztásra a keret tartama alatt, vagyis a munkavállaló munkaidőkerete még nem merült ki (például a munkavállaló részére egy sürgős munka elvégzése miatt elrendeltek 4 óra rendkívüli munkaidőt, de a munkaidőkeretben egyébként még lett volna lehetőség 12 óra rendes munkaidő beosztására, de az előzetes közlési határidő betartása miatt arra a napra már nem volt törvényes lehetőség rendes munkaidőt beosztani).

A kereten felül teljesített munkaidővel ellentétben a beosztástól eltérő munkaidőben történő munkavégzésnek az a sajátossága, hogy az nem a munkaidőkeret végén, hanem annak tartama alatt bármikor megvalósulhat, annak időtartama azonnal meghatározható, már a teljesítés időpontjában rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésnek minősül. Ezért annak megfizetésével sem lehet megvárni a munkaidőkeret végét, még abban a hónapban kell figyelembe venni és elszámolni (az alapbérrel együtt), amikor azt a munkavállaló ténylegesen teljesítette.

De ez a sajátosság nem értelmezhető úgy, hogy a munkáltatónak lehetősége lenne ennek megvalósulását utólagosan meg nem történté tenni, jogában állna a rendkívüliség jellegét eltüntetni, a többletdíjazását „lenullázni” azzal a technikával, hogy a munkaidőkeret még hátralevő részében - a már megvalósult rendkívüli munkavégzés idejével megegyező tartamban – kevesebb rendes munkaidő kerül beosztásra a munkavállaló számára, mint amennyire a munkavállaló munkaszerződése alapján egyébként eredetileg kötelezhető lenne.

Többhavi munkaidőkeret alkalmazása esetén magyarázható el a legérthetőbben az az alapelv, hogy miért nem lehetséges az, hogy a beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő tartama elszámolható legyen a munkaidőkeret időtartamának terhére, vagyis a rendkívüli munkavégzésért megillető időarányos alapbér beépüljön a munkaszerződés szerinti alapbér összegébe.

Ekkor ugyanis az első hónapban esetlegesen megvalósuló beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő ellenértéke, vagyis az időarányos alapbér és bérpótlék már eleve korábban - az adott hónap végén - kerül elszámolásra (kifizetésre), mint ahogy maga a munkaidőkeret véget ér. Az első hónap végén a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben esetlegesen beosztani elmulasztott munkaórák még nem is minősülhetnek alapbérrel fizetendő állásidőnek, mivel ezek a hiányzó óraszámok átvihetők a következő hónap terhére, vagyis a munkaidőkeret hátralévő részében még beosztásra kerülhetnek.

Ha a munkáltató a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettségének a saját felróható magatartása által oly módon nem tesz eleget, hogy a munkavállaló munkaszerződése szerinti beosztható munkaidőnél összességében eleve kevesebb rendes munkaidő kerül meghatározásra a munkaidőkeret tartama alatt, akkor ebben az esetben az állásidő megvalósulását - a munkaidőkereten felüli munkaidő sajátosságához hasonlóan  - csak a munkaidőkeret végén, annak zárásakor lehet megállapítani. Az állásidő szabályai szerint elszámolt alapbérre a munkavállaló csak a keret zárásakor szerezhet jogosultságot, de ez a korábban (az első hónap végén) már kifizetett rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzés ellenértékét már nem érintheti.

Az első hónap végén tehát még nem is lehet azt biztosan tudni, hogy a munkavállaló a munkaidőkeret hátralévő részében mennyi munkaórát fog ténylegesen ledolgozni rendes munkaidőben, keletkezik-e egyáltalán állásidő, ugyanakkor a rendkívüli munkavégzés ellenértéke már az első hónap végén kifizetésre kell, hogy kerüljön.

Az Mt. 107. §-ban felsorolt, de különösen az előzetesen közölt munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőben megvalósult rendkívüli munkavégzés, valamint e munkavégzés időtartamára jogosan megillető időarányos alapbér összege önmagában nem érinti (nem csökkentheti)

- sem a beosztás szerinti munkaidőben történő foglalkoztatás időtartamának (a rendes munkaidőben ledolgozandó kötelező munkaidő óraszámának) mennyiségét,

- sem a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbér teljes megfizetésének kötelezettségét

tekintettel

- egyrészt a munkáltatót terhelő - a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló - foglalkoztatási kötelezettségére [Mt. 51. § (1) bek.],

- másrészt pedig a beosztás szerinti munkaidőben a munkáltató felróható magatartása által meg nem valósuló foglalkoztatás miatt alkalmazott anyagi szankcióra, az állásidőre megillető alapbér megfizetési kötelezettségére [Mt. 146. § (1) bek.].

A törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezést tartalmazó állásfoglalás:

Természetesen a Budapest Környéki Törvényszék indokolásában megfogalmazott „aranyköpések" jelentős részének értelmi szerzője nem a vélhetően zsinóron rángatott marionett bábu szerepét betöltő háromtagú bírói tanács volt.

A Törvényszéki indokolás - amely lényegében megfosztott 13.000 kiszolgáltatott helyzetű munkavállalót attól, hogy a szakszervezet által kiharcolt bérpótlékon felül további fejenként több százezer forint megfizetésében részesüljön - értelmi szerzője az ország egyik legismertebb, legbefolyásosabb munkajogásza, ügyvédje Dr. Pál Lajos volt, aki egyébként a mai napig is szerződéses viszonyban áll a munkáltatóval.

Az általa elkészített, a megalapozott gyanú szerint törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapuló állásfoglalás - szintén szándékosan figyelmen kívül hagyta az Mt. 93. § (2)-(3), a 143. § (1), valamint tévesen értelmezte az Mt. 146. § (1) bekezdését - szándékosan az utolsó pillanatban lett a munkavállaló részére megküldve. Ezzel azt akarta a munkáltató (Magyar Állam) elérni, hogy a munkavállalónak a jogerős ítélet kihirdetése előtt ne álljon rendelkezésére elég idő arra, hogy azt tételesen megcáfolja.

Az ügyben eljáró Budapest Környéki Törvényszéknek jogkérdésben kellett döntést hoznia, tehát az is erősen kérdéses, hogy egyáltalán mi szükség volt Dr. Pál Lajos állásfoglalására???

Akkor most dr. Pál Lajos ügyvéd is érinthetetlen és Ő a Galaxis nagy hatalmú ura?

Dr. Pál Lajos az elmúlt 30 év során szerzett szakmai tudásával, tapasztalatával, ismertségével, tekintélyével és a befolyásával a megalapozott gyanú szerint egyértelműen visszaélt, amikor ez esetben a valóságtól elrugaszkodva, magát „Jedi lovagnak” képzelve, a gonosz „Sith nagyúr” „Darth Vader” szerepét magára öltve az igazság beismerése helyett inkább „átállt az erő sötét oldalára”, mivel a zsebéhez oly közel álló „Birodalmi Gépezet”, a NER (Nemzeti Együttlopás Rendszere) segítségére sietett.

Dr. Pál Lajos és a gonosz Darth Vader (Forrás: Internet)

Dr. Pál Lajos a Magyar Állam büdzséjét több milliárd forint kifizetésétől mentette meg sikeresen azzal, hogy az általa készített állásfoglalásban különféle „Jedi elmetrükkök” bevetésével a „gyenge akaratú” Törvényszéki bírói tanács pártatlan bíráskodásra irányuló akaratát is legyőzve szándékosan törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapult, a megengedett jogértelmezés kereteit erősen túllépve valótlanul állította azt, hogy:

Dr. Pál Lajos egyrészt azt állította, hogy a munkáltató munkaszerződés alapján fennálló foglalkoztatási- és alapbér megfizetési kötelezettsége nem kizárólag az Mt. 88. § (2) bekezdésben definiált beosztás szerinti (rendes) munkaidőben valósulhat meg, hanem a munkavállaló által ténylegesen teljesített munkaidőben, amely nem más, mint a beosztás szerinti rendes és az esetlegesen elrendelt rendkívüli munkaidő számtani összege.

Dr. Pál Lajos állítása szerint a munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőben megvalósuló munkavégzés [Mt. 107. § a) pont] időtartama nem a „túlórakeret" (évi 250 óra), hanem tulajdonképpen a munkaszerződés alapján teljesítendő rendes munkaidő, vagyis a munkaidőkeret része, ezért a rendkívüli munkaidő tartama a munkáltató beosztás szerinti (rendes) munkaidőben történő foglalkoztatási kötelezettségét (a havi kötelező óraszám ledolgozását) csökkenti. A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés megvalósulása esetén ennek időtartamára a munkavállaló nem jogosult a munkaszerződésben szereplő alapbéren felül külön időarányos alapbérre, ha a rendkívüli munkaidő tartamával megegyező óraszámban a munkáltató később nem határoz meg (nem oszt be) munkaidőt a munkavállaló számára, csökkentve ezzel a rendes munkaidő havi óraszámának mennyiségét.

Dr. Pál Lajos állítása értelmében a példa szerinti keddi napon teljesített két órára, mint beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő tartamára külön időarányos alapbér nem illeti meg a munkavállalót, azt a munkaszerződés szerinti alapbér részének kell tekinteni abban az esetben, amennyiben a munkáltató például aznapra a munkaidő-beosztást 16 óra 20 perc helyett 14 óra 20 percig, tehát 2 órával kevesebb időtartamban határozza meg.

Ezzel a munkaidőkeret időtartamába beszámítva a teljesített két óra rendkívüli munkaidő tartamát, és az arra járó időarányos alapbért. Az ügyvéd szerint a munkavállaló munkaszerződésében szereplő havi bér ebben az esetben tartalmazza a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzésért járó alapbért is, mivel a munkavállaló rendes és a rendkívüli munkaidőben teljesített munkaidejének számtani összege nem haladta meg a munkaidőkeretben beosztható (szerződéses munkaidő) óraszámának mennyiségét.

Dr. Pál Lajos állításával szemben az igazság az, hogy a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbér csak a rendes munkaidőben teljesített munkaidő illetve a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének fennállása miatt fogalmilag a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben megvalósuló állásidő ellenértéke lehet, az alapbér tehát a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés ellenértékét egyáltalán nem tartalmazhatja.

A rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés idejére járó alapbér megvonására nincs törvényes lehetőség:

A példa szerinti esetben tehát az igazság az, hogy a munkavállalót a keddi napon 6 és 8 óra között beosztástól eltérő munkavégzés idejére a havi alapbérén felül megillet még 2 óra időarányos alapbér és - az egyébként nem vitatott - bérpótlék. Ugyanazon a napon a 14 óra 20 perc és a 16 óra 20 perc közötti 2 óra időtartam pedig állásidő lesz, viszont erre külön alapbért már nem kell fizetni, mert a munkavállaló havi alapbére tartalmazza a munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása miatt beosztani elmulasztott óraszámok után járó állásidő ellenértéket is [Mt. 156. § (1) bek. a) pont].

Folytatás a 3. részben:

Elcsalt „túlórapénzek" nyomában!

13.000 készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló utólagos elszámolása 3. rész:

Kiszolgáltatott munkavállalóként ebben a rendszerben miért lehetetlen jogerősen pert nyerni, érvényt szerezni a jognak a Magyar Állam érdekeivel szemben?

Az Alkotmánybíróság vagy Strasbourg döntése kell már ahhoz is, hogy kiderüljön: a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartama nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret" része, avagy mélyrepülésben az igazságszolgáltatásba vetett hit?

A törvény tényleg mindenkire egyformán vonatkozik?

Zsinóron rángatott Törvényszéki bírók, avagy hová tűnt Magyarországon a bírói függetlenség, a tisztességes eljáráshoz való jog?

Kitüntetett, előléptetett és milliós havi fizetésért asszisztáló "fehérgalléros bűnözők" nyomában, avagy hogyan érvényesül a felfelé nyalunk, lefelé taposunk elv?

A 2. rész folytatása:

A példa szerinti esetben tehát az igazság az, hogy a munkavállalót a keddi napon 6 és 8 óra között beosztástól eltérő munkavégzés idejére a havi alapbérén felül megillet még 2 óra időarányos alapbér és - az egyébként nem vitatott - bérpótlék. Ugyanazon a napon a 14 óra 20 perc és a 16 óra 20 perc közötti 2 óra időtartam pedig állásidő lesz, viszont erre külön alapbért már nem kell fizetni, mert a munkavállaló havi alapbére tartalmazza a munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása miatt beosztani elmulasztott óraszámok után járó állásidő ellenértéket is [Mt. 156. § (1) bek. a) pont].

Dr. Pál Lajos másrészt azt állította, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzés időtartamát is a munkaidőkeretben teljesített munkaidőként kell számításba venni, ha a „teljesített munkaidő tartama a szerződéses munkaidőt még nem haladta meg”.

Dr. Pál Lajos állításával szemben az igazság az, hogy az Mt. 88. § (2), illetve a 93. § (2)-(3) bekezdésének együttes tartalmából egyértelműen levezethető, hogy a munkaidőkeretben teljesítendő, vagyis a számításba vehető munkaidő meghatározásakor az adott munkanapra irányadó beosztás szerinti (rendes) munkaidő mértékét kell számításba venni.

A példa szerinti esetben tehát az igazság az, hogy a munkavállalót a havi alapbérén felül megilleti a keddi napon ledolgozott két órára a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzésért járó időarányos alapbére is, mert a teljesített 2 óra nem az Mt. 88. § (2) bekezdés szerinti rendes munkaidő volt, így az a munkaidőkeretben teljesített munkaidő részeként a törvény alapján [(Mt. 93. § (2)-(3) bek.] nem vehető számításba.

Akkor lenne helye a keddi napon 6 és 8 óra közötti időtartamot beleszámítani a munkaidőkeret időtartamába, ha a beosztás közlésének időpontja az Mt. 97. § (5) bekezdés szerinti határidő (96 óra/4 nap) betartásával valósult volna meg, vagy az előzetes közlési határidő betartása nélkül, de közös akarattal történik a korábban közölt munkaidő-beosztás módosítása. Illetve a munkáltató alkalmazza a Munka Törvénykönyve munkaidő-beosztásra vonatkozó egyéb rendelkezéseit. Természetesen ebben az esetben már nem rendkívüli munkaidőről, hanem rendes munkaidőben megvalósuló munkavégzésről beszélünk.

A munkaidőkeretben az adott napon számításba vehető óraszám és a munkaidő-beosztás napi mértékének felső határára vonatkozó óraszám elhatárolása:

Dr. Pál Lajos az állásfoglalásában szándékosan „összemosta" a munkaidőkeretben az adott munkanapra számításba vehető beosztás szerinti (rendes) munkaidő mértékét [Mt. 93. § (2) - (3) bek.] az ettől jelentős tartalmi eltérést mutató ténylegesen teljesített munkaidő-beosztás napi mértékére vonatkozó törvényi korlátozás szabályaival [Mt. 99. § (2) bek. a)pont és (5) bek. a) pont]:

Ennek értelmében az adott napra előzetesen beosztott rendes, és az esetlegesen elrendelt beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő mértékének számtani összege nem lehet több ténylegesen, mint 12 óra [Mt. 99. § (2) bek. a) pont]. Ez azt jelenti, hogy akinek az adott napra 8 óra rendes munkaidőt osztanak be, számára aznapra elrendelhető még 4 óra beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzés. Egyenlőtlen munkaidő-beosztás alkalmazása esetén amennyiben a munkavállaló rendes munkaidőben az adott napon 12 órát dolgozik, e munkanapra részére már rendkívüli munkavégzés nem rendelhető el.

A munkaidő beosztásra vonatkozó napi törvényi korlát, mint a ténylegesen teljesíttető napi munkaidő felső határára (12 óra) alkalmazása során az elrendelt beosztástól eltérő munkaidő tartamának mértékét is számításba kell venni [Mt. 99. § (5) a) pont]. Azonban a munkaidőkeretben figyelembe veendő (havi kötelező) munkaidő mennyisége szempontjából az adott munkanapra vonatkozó beosztás szerinti (rendes) napi munkaidő mértékét lehet csak számításba venni [Mt. 93. § (2) - (3) bek.].

A Munkaügyi Levelek szerkesztősége által adott válasz:

A munkavállaló dr. Pál Lajos fentebb általa elkészített állásfoglalásával kapcsolatban megkereste a Munkaügyi Levelek szerkesztőségét, akik az alábbi választ adták a munkavállaló feltett kérdésére:

Az állásidő kérdése:

Dr. Pál Lajos az állásfoglalásában azt is állította, hogy:

A fentebb bemutatott példa szerinti esetben Dr. Pál Lajos értelmezése szerint a keddi nap 14 óra 20 perc és 16 óra 20 perc közötti 2 óra időtartam, mint be nem osztott, rendes munkaidőként fel nem használt időtartam nem tekinthető alapbérrel fizetett állásidőnek. Ezért a keddi napon 6 és 8 óra között teljesített két óra, mint beosztástól eltérő munkavégzés időtartama ebben az esetben „kipótolhatja" a keretben fel nem használt (hiányzó) óraszámokat.

Dr. Pál Lajos állításával szemben az igazság az, hogy a Kúria EBH2017. M.16. (Mfv.II.10.214/2016.) számú elvi bírósági határozata világosan kimondta, hogy ha a munkáltató az Mt. 51. § (1) bekezdés szerinti foglalkoztatási kötelezettsége, mint a munkaviszonyból eredő alapvető munkáltatói kötelezettsége fennáll az Mt.146. § (1) bekezdés szerinti állásidőre vonatkozó szabály alkalmazásának van helye a beosztani elmulasztott időtartam tekintetében is, amikor a munkáltató a munkavállaló számára eleve nem határoz meg munkaidőt (például egészségügyi alkalmatlanság esetén).

A Kúria álláspontja értelmében a munkáltató foglalkoztatási és alapbér-fizetési kötelezettsége nem feltétlenül és kizárólagosan a munkaidő beosztásával realizálódik, hanem már maga a munkaviszony létesítésével, valamint annak fenntartásával is. A munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása által le nem dolgozott óraszámok - azokat akár beosztották, akár nem - állásidőnek fognak minősülni, így ezeket az óraszámokat a munkaidő részének kell tekinteni.

A példa szerinti esetben tehát az igazság az, hogy a munkáltató által a keddi napon beosztani elmulasztott 14 óra 20 és 16 óra 20 perc közötti 2 óra időtartam a munkáltató beosztás szerinti (rendes) munkaidőben történő foglalkoztatási kötelezettségének [Mt. 51. § (1) bek., 146, § (1) bek.] fennállására tekintettel állásidőnek minősül és arra alapbér jár a munkavállalónak, függetlenül attól a körülménytől, hogy ugyanazon napon munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés is megvalósult.

Dr. Pál Lajos törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezése (Összefoglaló Táblázat):

Megjegyzendő, hogy a hivatkozott bírói joggyakorlat egy része még az 1992. évi Mt. szabályai alapján születtek meg, Tekintettel arra, hogy ezekben a kérdésekben a jelenleg hatályos szabályozás nem tartalmaz elvi jelentőségű különbséget, az ítéletek következtetései továbbra is irányadónak tekinthetők.

Dr. Pál Lajos által lektorált „Munkaidőkeret Kalauz" című könyv:

Dr. Pál Lajos állásfoglalása ellentmond az általa korábban lektorált „Munkaidőkeret Kalauz” címmel megjelent könyvben leírtakkal is. A 244 oldalas szakkönyv Máriás Attila, a BDO Magyarország vezető munkaügyi tanácsadójának szerkesztésében jelent meg 2013 szeptember hónapban.

A könyv fedőlapján és a 4. oldalon is az látható, hogy a könyvet Dr. Pál Lajos lektorálta:

A könyv 10. oldalán a következő olvasható:

A könyv 82. - 85. oldalain az alábbiak olvashatóak:

A szerző egy bírósági határozat ismertetésével azt érzékelteti, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzés időtartama (például a pihenőnapon elrendelt munkavégzés időtartama)

- a munkáltató a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettségét nem érinti,

- a munkaidőkeretben elrendelhető, és a munkavállaló által ledolgozandó (teljesítendő) munkaidő mennyiségét nem csökkenti:

Dr. Pál Lajos karrierje:

Dr. Pál Lajos (Forrás: https://munkajogikonferencia.hu/ Wolters Kluwer)

A Törvényszéki bírák magatartása:

A munkáltató sem az elsőfokú eljárás során, sem az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezésében nem tett olyan tartalmú nyilatkozatot, hogy az Mt. 86. §-a (a munkaidő fogalma) nem tesz különbséget a rendes és a rendkívüli munkaidő között, ezért a munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzés időtartama nem a "túlórakeret", hanem a munkaidőkeret részét képezi.

Ilyen tartalmú nyilatkozatot csak Dr. Pál Lajos tett, de csak a másodfokú (Törvényszéki) eljárás során, és csak az első (elnapolt) tárgyalási nap után két hónappal, közvetlenül a második tárgyalási nap előtt. Az állásfoglalás, ami a 2018. április 3.-i dátumot viselte a felperes április 9.-én délután 4 órakor, két nappal a tárgyalás (ítélethirdetés) előtt kapott meg e-mail útján.

A Törvényszék ítéletének a beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzésért megillető időarányos alapbért elutasító rendelkezése ugyanis az Mt. 86. §-ára hivatkozott.

Azért, hogy a téves (hamis) állásfoglalásra ne legyen ideje a munkavállalónak felkészülni és jogsértő jogerős ítélet születhessen?

Mert különben az első tárgyalási nap előtt két nappal kapta volna meg a munkavállaló Dr. Pál Lajos állásfoglalását!

A munkavállaló a második Törvényszéki tárgyalási napon (válaszul Dr. Pál Lajos állásfoglalására) 8/F/2 szám alatt becsatolt egy a szakszervezetek és a munkáltató által aláírt közös nyilatkozatot, amelyben a munkáltató egyik leányvállalata elismerte, hogy a rendkívüli munkavégzés időtartama nem a munkaidőkeret része.

A testbeszédük mindent elárult!

A háromtagú bírói tanács teljesen tisztában volt azzal, hogy az állásfoglalás törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapul, és miért két nappal a jogerős ítélet kihirdetése előtt kapta meg azt a munkavállaló.

Azért, hogy ne derüljön ki az igazság, - az, hogy a munkáltató és annak leányvállalatai szervezetében tizenháromezer (!) embert becsaptak és átvertek mivel a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés idejére csak a bérpótlékot kapták meg, az időarányos alapbért nem - a munkáltató tulajdonosa, a Magyar Állam hatalmával visszaélve minden aljas trükköt bevetett annak érdekében, hogy több milliárd forint kifizetését megakadályozza, a bűncselekményt eltussolja.

Ez egy Kádár és Rákosi korszakot felidéző koncepciós eljárás volt a munkavállalóval szemben, ahol a tisztesség és a becsület ismeretlen fogalomnak számított.

A másodfokú eljárásban a munkavállaló csak egy „alávaló söpredék” volt, akivel szemben bármit meg lehetett tenni, akit erővel el kellett taposni.

A munkavállaló bármit állíthatott, bizonyíthatott, a Magyar Állam politikai és gazdasági érdekeit tartalmazó jogerős ítélet már előre meg volt írva.

Nem a kabáthoz varrták a gombot, hanem a gombhoz a kabátot.

Kitüntetések, előléptetések:

Dr. Pál Lajos

2018. július hónapban - három hónappal a törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapuló Törvényszéki ítélet kihirdetése után - a 68. vasutasnap alkalmából Dávid Ilona a MÁV Zrt. akkori vezérigazgatója Dr. Pál Lajos ügyvédet - vélhetően "áldozatos" munkájáért - „A Vasútért kitüntetés”-ben részesítette.

Dr. Nemeskéri-Kutlán Endre:

A peres eljárásban a munkáltató nevében eljáró Nemeskéri-Kutlán Endre jogtanácsos, aki végig vigyorogta a Törvényszéki eljárást 2018. októberben előléptették, a korábbinál magasabb pozíciót tölt be, a Társaság jogi igazgatói teendőit látja el.

Dr. Nemeskéri-Kutlán Endre (Forrás: Internet)

Nemeskéri-Kutlán Endre a munkavállaló perében többek között azt is állította, hogy:

Nemeskéri-Kutlán Endre állítása értelmében az eredetileg a munkáltató által a szombati napra, mint rendes munkaidőnek vélt időtartamra kifizetett alapbér egyrészt a munkaidőkeretben le nem dolgozott óraszámokra, mint állásidőre járó alapbér formájában történő beszámítása, másrészt ezen felül az Mt. 101. § (3) bekezdése által érintett szombati napokra, mint rendkívüli munkavégzés időtartamára alapbér és bérpótlék megfizetése, vagyis az állásidő intézménye és a rendkívüli munkavégzés párhuzamos fennállása „felfoghatatlan" és az a káron szerzés tilalmába ütközik.

Az alábbi két példából is világosan látszik, hogy az állásidő és a beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő párhuzamos fennállása lehetséges, az a gyakorlatban felmerülhet.

Példa2: A több műszakos munkarendben dolgozó munkavállaló az adott napi beosztása szerint 11 óra és 19 óra között végez munkát. A munkavállaló másnapi munkaidő beosztása reggel 6 órától 14 óráig tart. Ha az adott napon történő tényleges munkavégzés a 19 óra helyett 23 órakor fejeződik be, a munkavállaló csak a minimális 8 órás napi pihenőidő [Mt. 104. § (2) bek.] letelte után állítható újra munkába, azaz legkorábban másnap 7 órakor.

A példa szerinti esetben az adott napon a 19 és 23 óra közötti időszakban megvalósuló munkavégzés időarányos alapbérrel és bérpótlékkal fizetendő beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő, a másnapi 6 és 7 óra közötti időszak pedig alapbérrel fizetendő állásidő lesz, mivel a munkavállaló az eredeti beosztása szerinti munkaidő egy részében nem végezhet munkát. A munkavállaló részére a másnapi munkavégzés befejezése után legalább (22 - 8) = 14 óra kompenzációs pihenőidő [Mt. 104. § (4) bek.] illeti meg.

Példa3: Munkaidőkeret alkalmazása során a munkavállaló az adott napon az előzetes beosztás szerint 8 és 20 óra között végezne munkát. Előző nap a munkáltató egyoldalúan közli, hogy a 8 óra helyett a munkát két órával korábban 6 órakor kell megkezdeni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a munkaidő-beosztásra vonatkozó napi 12 órás korlát {Mt. 99. § (1) bek. a) pont] figyelembe vétele miatt a munkavállaló 20 óra helyett csak 18 óráig végezhet munkát. Ebben az esetben bár a napi munkaidő mértéke megegyezik a beosztás szerinti 12 órával a 6 és 8 óra közötti időszakban megvalósuló munkavégzés időarányos alapbérrel és bérpótlékkal fizetendő beosztástól eltérő rendkívüli munkaidő, a 18 és 20 óra közötti időszak pedig alapbérrel fizetendő állásidő lesz, mivel a munkavállaló az eredeti beosztása szerinti munkaidő egy részében nem végezhet munkát.

A munkáltató 13.000 munkavállaló esetében kifizette a bérpótlékot, de Nemeskéri-Kutlán Endre perbeli állítása szerint a munkavállalónak ennek ellenére egy forint sem jár mert:

Dr. Nemeskéri-Kutlán Endre perbeli állítása szerint egyértelmű, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzést tulajdonképpen rendes munkaidőben történő munkavégzésnek kell tekinteni:

Dr. Nemeskéri-Kutlán Endre állításával szemben az igazság az, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő munkavégzés ideje minden esetben rendkívüli munkaidőnek minősül [Mt. 107. § a) pont].

A szabályozás lényege ugyanis éppen az, hogy nem önmagában a teljesített munkaidő mértékének van jelentősége, hanem annak is, hogy azt a munkavállaló egyrészt a vele a törvényes határidőben, előre közölt beosztás szerint, másrészt minden beosztási korlátozás [jogszabályi háttér például Mt. 101. § (3) bekezdés] előírását betartva rendes munkaidőben dolgozza le.

De természetesen lDr. Nemeskéri-Kutlán Endre még tud ennél is mélyebbre süllyedni:

Ha még ennyi sem lenne elég, van lejjebb is:

Nemeskéri-Kutlán Endre természetesen a „következő tárgyaláson" a 457.300 forint összegről „kiállított" számlákat „elfelejtette" becsatolni, azokat azóta sem csatolta be. Az ok teljesen egyértelmű: A számlák a valóságban nem léteztek...

No comment...

Nemeskéri-Kutlán Endre az idők során - a fehérgalléros bűnözőkre jellemző módon - rezzenéstelen arccal tanult meg a munkáltató érdekében a bíróságon hazudozni.

A gerinc véglegesen meghajlott és a nyelv sem a táplálkozás illetve a beszéd funkcióját tölti már be az Ő esetében. 

Így az sem okozhat számára komoly lelkiismereti problémát, ha adott esetben "A jogszerű és hatékony foglalkoztatás lehetősége kollektív szerződésben" címmel előadást kell tartania.

A Felülvizsgálati eljárás:

Folytatás a 4. részben:

Elcsalt „túlórapénzek" nyomában!

13.000 készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló utólagos elszámolása 4. rész:

Kiszolgáltatott munkavállalóként ebben a rendszerben miért lehetetlen jogerősen pert nyerni, érvényt szerezni a jognak a Magyar Állam érdekeivel szemben?

Az Alkotmánybíróság vagy Strasbourg döntése kell már ahhoz is, hogy kiderüljön: a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés időtartama nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret" része, avagy mélyrepülésben az igazságszolgáltatásba vetett hit?

A törvény tényleg mindenkire egyformán vonatkozik?

Zsinóron rángatott Törvényszéki bírók, avagy hová tűnt Magyarországon a bírói függetlenség, a tisztességes eljáráshoz való jog?

Kitüntetett, előléptetett és milliós havi fizetésért asszisztáló "fehérgalléros bűnözők" nyomában, avagy hogyan érvényesül a felfelé nyalunk, lefelé taposunk elv?

A 3. rész folytatása:

A Felülvizsgálati eljárás:

A munkavállaló természetesen a Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítéletével szemben - pártfogó ügyvéd segítségét kérve – a törvényes határidőn belül felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Kúriához.

A Kúria a munkavállaló részére megküldött végzésében a  felülvizsgálati kérelmet hivatalból elutasította.

A Kúria indokolásának értelmezése szerint a munkavállaló által előterjesztett felülvizsgálati kérelem tárgya nem a munkaviszony módosulás jogszerűségének vitatása [1952. évi Pp. 358. § (3) bek. a) pont], vagyis egy jogszabály alapján megillető juttatás vitatása volt, hanem megítélt elmaradt bér összegszerűségének a vitatása [1/2014. (II.10.) KMK vélemény III. pont utolsó előtti bekezdés].

A Kúria álláspontja szerint mivel a felülvizsgálati kérelemben a vitatott érték a munkavállaló esetében a minimálbér ötszörösét nem érte el, ezért nincs helye felülvizsgálatnak.

Az ügyben irányadó 1952. évi Polgári Perrendtartás (Pp.) szerint:

Az ügyben irányadó 1952. évi Pp. 358. § (3) bek. a) pontja egzakt nem tartalmazta, hogy a felülvizsgálati eljárás során konkrétan hogyan kell a gyakorlatban értelmezni a jogviszony módosulás jogszerűségének vitatását, ezért a Kúria ezzel kapcsolatban a következő kollégiumi véleményt alkotta meg:

A Kúria törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezése:

A Kúria által kiadott kollégiumi vélemény szerint, ha a felülvizsgálati eljárás során a vita tárgya olyan juttatás iránti igény, amely munkaviszonyra vonatkozó szabály alapján jár, akkor nincs helye felülvizsgálati értékhatár figyelembevételének, amennyiben a felek között a jogalap (jogosultság) is vitás.

A kollégiumi vélemény szerint akkor van lehetőség a felülvizsgálati értékhatár figyelembevételére, ha a munkaviszonyra vonatkozó szabály alapján megillető juttatás tekintetében a jogalap (jogosultság) a felek között már nem vitatott, a vita (felülvizsgálati kérelem) tárgya csupán annak összegszerűségének vitatásából fakad, tehát ebben az esetben a jogviszony módosulás jogszerűségének vitatása nem állapítható meg.

A munkavállaló felülvizsgálati kérelmének nem az volt a tárgya, hogy az elsőfokon megítélt 393.621 forint elmaradt munkabér vagy csak a másodfokon megítélt 131.936 forint jár.

A felülvizsgálati eljárásnak az a jogkérdés volt a fő tárgya, hogy a 2012. évi Mt. 107. § a) és az Mt. 143. § (1) bekezdés alapján jogosult-e a munkavállaló rendkívüli munkaidőre járó alapbérre:

Konkrétan:

A korábban hatályban volt Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napokra, mint munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartamára a munkavállalót a munkaszerződése szerinti havi alapbérén felül megillet-e külön időarányos alapbér is, ha a munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása által még - a rendkívüli munkaidő tartamával megegyező - beosztani elmulasztott munkaórák maradtak, vagyis:

Elszámolható-e a rendkívüli munkaidő mennyisége a munkaidőkeret időtartamának terhére, vagyis a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzésért megillető időarányos alapbér összege lehet-e a munkaszerződés szerinti alapbér része?

Felmerülhet-e egy adott hónapban egyszerre (párhuzamosan) állásidőre és rendkívüli munkaidő tartamára megillető alapbér megfizetésének kötelezettsége?

A felülvizsgálati eljárásban a másik eldöntendő jogkérdés pedig az volt, hogy „elmaradt szolgálatnak" minősül-e, és megilleti-e a távolléti díj - alapbér különbözet a munkavállalót, ha a KSZ 29. § 6. pontja alapján a havi munkaidőkeretben beosztani elmulasztott, fel nem használt, ledolgozatlan munkaórák keletkeztek?

A felülvizsgálati kérelemben igényelt juttatásokat az első fokon eljáró Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi bíróság teljes mértékben megítélte a munkavállaló részére, a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék pedig teljes mértékben elutasította azt.

A Budapest Környéki Törvényszék 78.250 forint távolléti díj - alapbér különbözetből megítélt a munkavállaló számára annak számításai szerint 3.633 forintot, de a Budapest Környéki Törvényszék a munkáltató által kiszámolt 3.847 forintot fogadta el és ez került megfizetésre.

A 3.633 / 3.847 forint azért került megítélésre, mert a másodfokú eljárásban részbizonyítás során kiderült az, hogy egy előre kijelölt (és ténylegesen elmaradt) szolgálat valójában nem beosztani elmulasztott óraszám volt.

Egy szolgálat a munkáltató által becsatolt „vezénylés” szerint elrendelésre került, de az ténylegesen nem került teljesítésre a munkavállaló munkaviszonyának megszüntetése miatt. A munkavállaló egy bizonyító erejű okirattal is tudta bizonyítani azt, hogy arra a napra a munkavállalónak nem alapbér, hanem távolléti díj jár.

Így a felülvizsgálati eljárás során a munkaidőkeretben beosztani elmulasztott óraszámokra vonatkozó követelés, vagyis a távolléti díj - alapbér különbözet összege vonatkozásában 78.250 forint helyett már csak 78.250 forint - 3.633 forint, azaz 74.617 forint maradt a munkavállalói követelés.

A rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés ellenértéke egyrészt az időarányos alapbér [Mt. 143. § (1) bek.] és másrészt a bérpótlék [Mt. 143. § (2) bek., munkáltató Kollektív Szerződés 36. § 1. pont] valójában két különböző jogcím (jogosultság), a törvény is külön bekezdésben nevesíti ezeket, és a munkavállaló bérjegyzékén is külön sorban kerültek feltüntetésre.

Példa: Ugyanez az alapelv érvényesül például a szabadságra való jogosultság megállapítása esetén is. Minden munkavállaló esetében az alapszabadság 20 munkanap [Mt. 116. §] és jogosultság esetén jár pótszabadság is. [Mt. 117. § - 120. §]. A szabadság, mint munkaviszonyra vonatkozó jogosultság értelmezése szempontjából mind az alapszabadság, mind a pótszabadság külön jogcímnek minősül.

A munkavállaló a felülvizsgálati kérelemben egyértelműen megfogalmazta a Kúria számára, hogy az ügyben eljáró Budapest Környéki Törvényszék a rendkívüli munkaidőben megvalósult munkavégzésre járó időarányos alapbér teljes összegét utasította el, és csak a bérpótlék teljes összegét ítélte meg a munkavállaló számára.

Mindezekből egyértelműen és kétséget kizáróan látható, hogy a felülvizsgálati kérelem tárgya nem elmaradt munkabér összegszerűségének a vitatása volt – ahogy azt a Kúria a végzésben állította -, hanem a Pp. 358. § (3) bekezdés a) pontjában szereplő jogviszony módosulás jogszerűségének vitatása volt, mivel a felek között a rendkívüli munkaidőre megillető alapbérre [Mt. 143. § (1) bek.] vonatkozó jogosultság is vitatott volt a felülvizsgálati eljárás során.

A munkavállaló határozott véleménye szerint nincs helye mérlegelési jogkörnek, ez nem jogértelmezés kérdése, mert a Kúria a saját maga által alkotott kollégiumi véleményben egyértelműen (egzakt) és félreérthetetlenül meghatározta, hogy mit jelent a gyakorlatban konkrétan a jogviszony módosulás jogszerűségének vitatása.

Ellenkező értelmezés oda vezetne, hogy a Kúriának lehetősége lenne minden esetben a felülvizsgálati értékhatárra hivatkozva hivatalból elutasítani olyan ügyeket is, amelyekben a törvény [1952. évi Pp. 358. § (2)-(3) bek.] szerint köteles lenne, de valamilyen okból kifolyólag mégsem szeretne az adott ügyben érdemi döntést hozni. Ezzel gyakorlatilag kiüresítené a Pp. szerinti meghatározott jogviszony módosulás jogszerűségének vitatásának intézményét. Minden jogviszony módosulás (például egy adott juttatás teljes megvonása) ugyanis elmaradt munkabért is jelenthet a gyakorlatban.

A Kúria a tisztességes eljárásba ütköző módon önkényesen nem alakíthat ki olyan gyakorlatot, amelynek célja az, hogy saját maga dönthesse el, melyik ügyet kívánja érdemben tárgyalni és melyiket nem.

A munkavállaló véleménye szerint a Kúriának Alaptörvényben foglalt kötelessége a jogegység megteremtése és annak fenntartása:

A Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítélete tulajdonképpen önkényesen semmissé tette a magyar munkajog eddig következetesen alkalmazott alábbi három fontos alapelvét:

ad1. A munkaidőkeret a rendes munkaidő mértékének az általános (azaz a hétfőtől péntekig tartó) munkarendtől eltérő beosztása (Jogtár kommentár), vagyis a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartama nem a munkaidőkeret, hanem a „túlórakeret” (évi 250 óra) része.

A munkavállaló a munkaszerződés alapján vállalt kötelezettségét beosztás szerinti rendes munkaidőben teljesíti.

ad2. Az első pontban megfogalmazott alapelvből logikusan következik, hogy a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbér összege csak a rendes munkaidőben végzett munka ellenértéke lehet, azaz a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés, mint többletmunka (régi nevén „túlmunka”) megvalósulása esetén többlet munkabérként, időarányos alapbér és a bérpótlék megfizetése válik szükségessé:

Megjegyzendő, hogy a két hivatkozott bírói joggyakorlat még az 1992. évi Mt. szabályai alapján születtek meg, Tekintettel arra, hogy ezekben a kérdésekben a jelenleg hatályos szabályozás nem tartalmaz elvi jelentőségű különbséget, a határozatok következtetései továbbra is irányadónak tekinthetők.

Mt. 143. §  (1) A munkavállalót a (2)-(5) bekezdés szerinti ellenérték a rendes munkaidőre járó munkabérén felül illeti meg.

 ad3. Az állásidő, mint a munkáltató foglalkoztatási kötelezettség megszegésének anyagi szankciója:

A Kúria álláspontjának értelmében a munkáltató foglalkoztatási és alapbér-fizetési kötelezettsége nem feltétlenül és kizárólagosan a munkaidő beosztásával realizálódik, hanem már maga a munkaviszony létesítésével, valamint annak fenntartásával is. A munkaidőkeretben a munkáltató felróható magatartása által le nem dolgozott óraszámokat - azokat akár beosztotta, akár nem – alapbérrel fizetendő állásidőnek kell minősíteni, így ezeket a munkaidő részének kell tekinteni.

A Budapest Környéki Törvényszék a munkavállaló ügyében hozott jogerős ítéletében tulajdonképpen azt mondta ki, hogy:

ad1. A munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés időtartama „adott esetben” nem a "túlórakeret", hanem a munkaidőkeret részét képezi,

ad2. Ennek értelmében a munkavállaló munkaszerződésében szereplő alapbér tartalmazhatja a rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésért járó alapbér időarányos összegét is.

ad3. Az állásidőre járó alapbér megfizetésére a munkavállaló nem akkor jogosult, ha a munkáltató a beosztás szerinti (rendes) munkaidőben fennálló foglalkoztatási kötelezettségének nem tett eleget, hanem csak akkor, ha a beosztott rendes munkaidő és az esetlegesen megvalósult beosztástól eltérő rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés együttes időtartama még nem haladta meg a munkaidőkeretben beosztható munkaóra-szám mennyiségét.

Kétséget kizáróan megállapítható, hogy a Budapest Környéki Törvényszék ítélete ellentétes az elmúlt 20 év során (közzétett) kialakult bírói gyakorlattól.

A Kúria kötelessége a felülvizsgálati eljárás során az elé kerülő ügyekben a jogszabálysértő jogerős ítéletek érdemi döntéssel történő, a jogszabályoknak megfelelő módon történő megváltoztatása, vagy ha ez valamilyen elfogadható indokból nem lehetséges, akkor a Kúria a Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítéletének végzéssel történő hatályon kívül helyezésével és új eljárás lefolytatását, új határozat meghozatalát elrendelve tud megfelelni az Alaptörvényben felvállalt kötelezettségének.

A kilencvenes évektől a bírósági hierarchiában kötelező a jogegységre való törekvés, melynek egyik módja a kötelező erejű jogegységi határozatok intézménye. Ezt egészítik ki a döntvénytárban megtalálható - a Kúria ítélkezési gyakorlatát kifejező - elvi bírósági határozatok (EBH), az elvi bírósági döntések (EBD) és a bírósági határozatok (BH), a jogi kommentárok, melyek nem kötelező erejűek, de a gyakorlatban látens módon kötelezően követendő szokásjogi normává váltak.

A jogegységre való törekvést az Alkotmánybíróság már az 57/1991. határozatában elismerte, mely szerint az egységes joggyakorlat kialakításában és a jogértelmezésben a Legfelsőbb Bíróságnak (mai nevén Kúria) van kizárólagos szerepe.

A munkavállaló esetében, ha valamilyen elfogadható indokból a Kúriának nincs lehetősége az érdemi döntés meghozatalára, akkor végzés kibocsátásával lehetősége lett volna arra, hogy a másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszéket új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára utasítsa annak érdekében, hogy a jogszabályoknak megfelelő döntés tudjon születni. Ezt nem tette meg, hanem helyette végzés kibocsátásával a munkavállaló felülvizsgálati kérelmét hivatalból elutasította.

A jelenleg hatályos Polgári Perrendtartás a következőképpen fogalmaz:

Jól látható, hogy az 1952. évi Polgári Perrendtartás szabályaival, ellentétben a jelenleg hatályos Pp. szabályrendszere már megfelel az Alaptörvénybe foglalt jogegységi funkciójából eredő feladatainak.

A Kúria, mint legfőbb bírói fórum egyfelől felelős a jogalkalmazás egységének megteremtéséért és fenntartásáért (jogegységi funkció), másfelől az elé kerülő ügyekben egyedi határozatokat hoz a felek jogainak megóvása, a jogviták megnyugtató lezárása érdekében (egyéni jogvédelmi funkció).

A Kúria jogegységi funkciójának különösen nagy hangsúlyt ad Magyarország Alaptörvényének 25. cikk (3) bekezdése, amely szerint a Kúria biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét.

Az engedélyezési szabályok megalkotásának oka, hogy a Kúria az itt megjelölt körbe eső ügyek tekintetében is eleget tudjon tenni az Alaptörvénybe foglalt jogegységi funkciójából eredő feladatainak.

Az 1952. évi Pp. a 2016. évi Pp. 409. § (2) bekezdésével ellentétben még egzakt nem sorolta fel a felülvizsgálati kérelem kivételes engedélyezésének a feltételeit, de a Kúria a felsorolt feltételeket az 1952. évi Pp. hatálya alatt is a gyakorlatban már alkalmazta. (Például munkavállalók fizetésének banki átutalás során felmerült költsége, buszvezetők két járat közötti idejének minősítése, egyéb nagy súlyú ügyek, amelyek sok ezer munkavállalót érintenek stb.)

Dr. Tál Erika a Kúria Közigazgatási és Munkaügyi Kollégiumának akkori vezető-helyettese a következőt nyilatkozta egy vele készített interjúban a Wolters Kluwer Kft érdekeltségébe tartozó „jogaszvilag.hu” internetes portálon közzétett „A felülvizsgálati kérelem előterjesztésének eljárásjogi és tartalmi buktatói” című cikkben feltett kérdésre:

https://jogaszvilag.hu/cegvilag/a-felulvizsgalati-kerelem-eloterjesztesenek-eljarasjogi-es-tartalmi-buktatoi/

A munkavállaló a „fair” eljárás érdekében a felülvizsgálati kérelmében még külön íven kérelmet is csatolt be a felülvizsgálati kérelem befogadására, annak érdemi elbírálására a felülvizsgálati kérelem Pp. szerinti összeghatár alatti voltára tekintettel, a munkavállaló a kérelmet meg is indokolta.

A munkavállaló az indokolásban előadta, hogy a munkaidőkeretben történő foglalkoztatás sok tízezer munkavállalót érint országos szinten, ezért elvi jelentőségű kérdésről van szó. A munkavállaló felsorolta a fentebb már ismertetett három bírósági határozat (BH2001. 550. EBH2002. 788. EBH2017. M.16.) tartalmát, amely ellentétes volt a Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítéletével.

Következtetés:

A munkavállaló számára teljesen egyértelművé vált, hogy Dr. Pál Lajos azért vállalta el a valótlan állásfoglalás elkészítését, mert vélhetően előzetesen már ígéretet kapott arra „a hatalom felsőbb köreiből", hogy a Kúria érdemben nem fogja tárgyalni ezt a Magyar Állam számára igen kényes ügyet, így nem fog kiderülni az sem, hogy az általa készített állásfoglalás valótlan állításokat, a törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezést tartalmaz.

Ha a felülvizsgálati eljárás során a munkavállaló által vitatott érték már eleve meghaladta volna a mindenkori minimálbér ötszörösét, azaz a Kúria számára sem maradt volna egyetlen lehetőség (ürügy) sem a munkavállaló felülvizsgálati kérelmének hivatalból történő elutasítására, akkor dr. Pál Lajos már eleve el sem vállalta volna a valótlan, törvénnyel ellentétes jogértelmezést tartalmazó állásfoglalás elkészítését.

Dr. Pál Lajos tulajdonképpen a Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítéletének meghozatala előtti időszaktól kezdve a Kúria hivatalból történő elutasításáig terjedő időszakig egy propagandába (agymosásba) kezdett annak érdekében, hogy a Magyar Államot megmentse több milliárd forint kifizetésétől. Ehhez a hazai munkajogász szakma is teljes mértékben asszisztált.

A fontosabb állomások:

2018. április 3.: Dr. Pál Lajos nyilvánosságra hozza az általa elkészített „A munkaidő teljesítése és a foglalkoztatási kötelesség” címet viselő, a törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezésen alapuló publikációt.

2018. április 11.: A Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítéletet hirdet Dr. Pál Lajos törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezése alapján.

2018 nyara: „A teljesített munkaidő fogalma és a teljesítés elmulasztásának jogkövetkezménye” című publikáció megjelenése a Pécsi Munkajogi Közlemények című szakmai folyóiratban.

2018. október 10. „A munkaidő fogalma – dogmatikai adalékok” címet viselő előadás megtartása a Visegrádon megrendezésre kerülő XV. Magyar Munkajogi Konferencián.

2018. november-december: Megjelenik a „Visegrád 15.0” című szakkönyv a XV. Magyar Munkajogi Konferencia szerkesztett előadásaival. Többek között „A munkaidővel kapcsolatos fogalmak (dogmatikai adalékok)” című publikáció is.

2019. január 9.: A Kúria a munkavállaló ügyében végzést hoz, a felülvizsgálati kérelmet törvénnyel ellentétes (contra legem) jogértelmezés alapján hivatalból elutasítja.

2019 február 5.: Az ado.hu internetes portálon megjelenik a „Rendkívüli munkavégzés és a többiek – szakmai szemmel” című publikáció, amely tulajdonképpen egy interjú dr. Pál Lajos ügyvéddel.

Dr. Pál Lajos egy hónappal a Kúria hivatalból elutasító végzése után az interjúban így fogalmazott:

Minden ember, aki valaha munkajogot tanult, annak tudnia kell arról, hogy már a rendszerváltás idején is a munkajog egyik fontos alapelve volt az, hogy a rendkívüli munkaidőben megvalósuló munkavégzés ellenértéke a munkaszerződés szerinti alapbéren felül fizetendő. Ez nem 2019. évtől van így, hanem ez mindig is így volt.

Modernkori rabszolgatartás a MÁV-csoportnál?

Államilag szervezett és irányított, színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés és munkabér „optimalizálás"?

A Kúria kirívóan arcpirító ítéletéről - 4. rész:

A 3. rész folytatása:

Iskolaszövetkezet = munkaerő-kölcsönzés?

Az iskolaszövetkezeti munka rendeltetése a nevelési-oktatási, valamint a felsőoktatási intézmény nappali tagozaton tanulmányokat folytató 25 éven aluli diákok munkalehetőségeinek a megteremtése, gyakorlati képzésük elősegítése.

Az iskolaszövetkezeti munkaviszony a szolgáltatást megrendelő harmadik fél szemszögéből tartalmilag megfelel a munkaerő-kölcsönzési szolgáltatásnak, viszont az iskolaszövetkezeti munka kedvezőbb közteher-viselési szabály alá esik.

„A tanulói, hallgatói jogviszony fennállásának az a jelentősége, hogy a kifizetésre kerülő bér vonatkozásában a diák erre tekintettel mentesül az egészségügyi- és a nyugdíjjárulék, valamint a munkaerő-piaci hozzájárulás megfizetése, az iskolaszövetkezet pedig a szociális hozzájárulási adó és a szakképzési hozzájárulás megfizetése alól. Amennyiben ez a jogviszony nem áll fenn, vagy a foglalkoztatás közben megszűnik, vagy nem a jogszabályoknak megfelelően kerül igazolásra, akkor mind a diáknak, mind a szövetkezetnek beáll a fenti közterhekkel kapcsolatos fizetési kötelezettsége.”

Így a nappali tagozaton iskolai tanulmányokat folytató diák-munkavállalók által is ellátható feladatok tekintetében a szolgáltatást fogadó, munkáltatói jogkörhöz is jutó harmadik fél (Megrendelő) szemszögéből az iskolaszövetkezeti munka jóval olcsóbb szolgáltatás egyrészt mint egy saját munkavállaló foglalkoztatása, másrészt a munkaerő-kölcsönzés keretében a kölcsönbeadótól szolgáltatási díj megfizetése ellenében kapott munkaerő alkalmazása. Így ha az iskolaszövetkezet a munkaerő-kölcsönzéshez hasonló módon adhatja át munkáltatói jogkört a szolgáltatást megrendelő harmadik fél részére, úgy indokolatlan versenyelőnyhöz juthat az általános szabályok szerint minden járulékot befizető kölcsönbeadókkal szemben.

Munkaerő-kölcsönzés iskolaszövetkezeti jogviszonnyal történő leplezése:

A Kúria álláspontja ebben a kérdéskörben

A fenti hat határozat elolvasása után az alábbi következtetésekre juthatunk:

A szolgáltatást fogadó (munkaviszonyon kívül álló) harmadik fél (Megrendelő) csak a munkavégzéshez szükséges fizikai környezetet biztosíthatja a szolgáltatást nyújtó Vállalkozó (Iskolaszövetkezet) alkalmazásában álló, munkát végző munkavállaló (diák) részére.

A munkáltatói jogkört kizárólag a szolgáltatást nyújtó Vállalkozó (Iskolaszövetkezet) vagy annak képviselője (kirendeltség-vezető, csoportvezető, diákvezető, kapcsolattartó, mentor, stb.) gyakorolhatja a Megrendelő által biztosított fizikai környezetben (például étteremben) történő munkavégzés esetén is.

E tekintetben nem elég csak az adminisztratív teendők (munkaidő-beosztás elkészítése) elvégzése, a munkát végző munkavállalók (diákok) viselkedésének és hozzáállásának a megfigyelése, a munkavégzés alkalomszerű ellenőrzése, szükséges a munkafolyamatokhoz értő, speciális szakismeret megléte a munkavégzés irányításához és ellenőrzéséhez.

A szolgáltatás tárgya valamely konkrét feladat ellátása, elérendő eredmény létrehozása, és nem alárendelt, utasítható munkaerő munkavégzés céljából másik munkáltató részére történő átengedése.

Ha a szolgáltatást fogadó (Megrendelő) a munkaviszonyra jellemző munkáltatói jogkört is (utasítás, irányítás, ellenőrzés) gyakorol a szolgáltatást nyújtó (Vállalkozó) alkalmazottja, vagyis a munkavállaló (diák) felett, akkor a Vállalkozó és a Megrendelő között megkötött Vállalkozási Szerződés színlelt, tehát semmis, mert annak célja nem szolgáltatás nyújtása a Megrendelő számára, hanem alárendelt utasítható munkaerő biztosítása, a munkáltatói jogkör átengedése a Megrendelő részére, vagyis munkaerő-kölcsönzés.

A munkaerő-kölcsönzés megvalósulását, a munkaviszony megállapíthatóságát nem zárja ki a szolgáltatást nyújtó Vállalkozó (Iskolaszövetkezet) képviselőjének, kapcsolattartójának a jelenléte (közvetítői szerep), az utasítási jog részbeni megosztása:

Az Alkotmánybíróság végzése:

3146/2013. (VII. 16.) AB

Az Alkotmánybíróság tanácsa szerint nem alaptörvény ellenes a Kúria, mint felülvizsgálati bíróság azon ítélete (Mfv.II.10.829/2011/6.), amely szerint a Munkaügyi Hatóság (OMMF) ellenőrzése alkalmával az 1996. évi Munkaügyi Ellenőrzésről szóló Törvény (Met.) 1. § (5) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján munkaviszonyt állapított meg a Vállalkozó (Iskolaszövetkezet) alkalmazásában álló munkavállaló és a munkaviszonyon kívül álló Megrendelő között, ha az munkáltatói jogkört is gyakorolt a papíron csak szolgáltatást nyújtó munkavállalók (diákok) felett.

Bejelentés nélküli (fekete) foglalkoztatás esetén a munkaviszony megállapítása:

EBH2010. 2261. (Mfv.II.10.394/2010.)

A Legfelsőbb Bíróság határozata értelmében a bejelentés nélküli (fekete) foglalkoztatás - amelynek során életveszélyes sérüléssel járó munkahelyi baleset is bekövetkezhet - hatóság általi feltárása esetén a munkaviszony megállapítása szempontjából nem annak van jelentősége, hogy az érvényesen (vagy akár érvénytelenül) megkötött „Vállalkozási Szerződés" alapján formálisan (papíron) melyik fél vállalta el a szolgáltatás, illetve a tevékenység (munka) elvégzését, hanem annak van perdöntő jelentősége, hogy az érintett munkavállalók ténylegesen

- kinek a telephelyén,

- kinek az érdekében,

- kinek a szervezése és irányítása alatt,

- kinek az utasítása alapján és

- kinek az ellenőrzése mellett

végezték el a munkát.

A Kúria ítélete:

A Kúria tanácsának elnöke, Dr. Hajdu Edit felperes esetében szakított mind a Munkaügyi Ellenőrzés során kialakult és mind a Kúria által korábban következetesen kialakított és egységesen alkalmazott ítélkezési gyakorlatával, amikor ez esetben ítéletének indokolásában kimondta, hogy:

A felperes véleménye a Kúria arcpirító ítéletével kapcsolatban:

A Kúria az ítéletében arra a jogi következtetésre jutott, hogy nem jön létre munkaviszony a MÁV Zrt. (mint anyavállalat) munkavállalója és a MÁV-Start Zrt. (mint leányvállalat) között az anyavállalattól kiszervezett (érdekköréből, profiljából kikerült) személyszállítási tevékenység alacsonyabb forgalmú telephelyein az anyavállalat saját munkavállalói által változatlan módon történő további elvégzése esetén, ha az anyavállalat menedzsmentje a leányvállalattal megkötött vállalkozási szerződés alapján ellenérték fejében a tevékenység elvégzését elvállalja, de annak elvégzéséhez, irányításához és ellenőrzéséhez szükséges tárgyi és személyi feltételeivel (infrastruktúra, szakértelemmel rendelkező saját alkalmazott) nem rendelkezik.

Az ügyben eljáró Kúria a Törvényszéket követve a tényállásból  arra a logikai ellentmondásokat tartalmazó helytelen jogi következtetésre jutott, hogy a MÁV Zrt. rendelkezett az általa elvállalt szolgáltatáshoz szükséges feltételekkel. A tényállásból nem volt hajlandó arra az ésszerű és logikus jogi következtetésre jutni - amely egyben perdöntő körülménynek is számítana -, miszerint a Személyszállítási Üzletági tevékenység kiszervezése után a MÁV Zrt., mint Pályavasúti Társaság úgy vállalta el a „Menetjegy-értékesítési és Számadópénztári tevékenységet”, mint szolgáltatást, hogy annak irányításához, ellenőrzéséhez feltétlenül szükséges szakértelemmel saját maga már nem rendelkezett.

A Kúria iratellenesen, a tanúvallomások szándékos figyelmen kívül hagyásával jutott arra a kirívóan okszerűtlen következtetésre, hogy

- a MÁV Zrt., mint „Pályavasút” irányításával a kiszervezett személyszállítási tevékenység továbbra is ellátható volt, rendelkezett az általa elvállalt szolgáltatáshoz szükséges feltételekkel,

- a MÁV-Start Zrt. infrastruktúrát biztosított a MÁV Zrt. számára,

- a felperes a belföldi személypénztári munkakört a MÁV Zrt. részére, annak munkaszervezetén belül végezte el,

- a munkaviszony megállapításához szükséges tartalmi elemek a MÁV Zrt. alperes vonatkozásában álltak fenn

A tényállásból levonható az az észszerű, racionális és logikus következtetés, hogy 2007. óta a Magyar Állam tulajdonában álló MÁV Zrt. semmivel nem járult hozzá az általa kiszervezett (érdekköréből, profiljából kikerült) Személyszállítási Üzletági tevékenység (jegyértékesítési tevékenység) elvégzéséhez, csupán szolgáltatás nyújtását színlelve munkaerőt biztosított bújtatott ellenérték fejében az alacsonyabb forgalmú állomásokon a kiszervezés miatt az infrastruktúrát megöröklő, de munkaerő nélkül maradt MÁV-Start Zrt. részére.

A személyszállítási tevékenység kiszervezése után a MÁV Zrt. a formálisan elvállalt tevékenységet a valóságban irányítani, ellenőrizni már nem tudta, mivel a szakértelemhez feltétlenül szükséges személyi feltétel (pénztárellenőr, pénztárvizsgáló) munkáltatói jogutódlás által a MÁV-Start Zrt. létszámába került át, és az elvállalt tevékenység irányításához, ellenőrzéséhez szakértelemmel rendelkező munkavállalót saját maga egyáltalán nem foglalkoztatott. A MÁV-Start által megörökölt infrastruktúrához köthető jegykészlet, menetjegytekercs és a váltópénz tekintetében a felperesnek a MÁV-Start felé kellett teljes anyagi felelősséget vállalnia „Felelősségvállalási Nyilatkozat” alapján.

A szakértelem hiányát igazolta a per folyamán többször bemutatott MÁV-Start Zrt. által kiadott „Parancskönyv” is, amiben minden alkalommal kizárólag a pénztárellenőr utasításai szerepeltek és az Ő aláírása volt látható. A MÁV Zrt. által becsatolt Pénztárnapló kivonat tanúsága szerint egyértelműen megállapítható volt, hogy felperes személypénztári munkavégzésének ellenőrzését - a Kúria által sem vitatottan – a munkaköri elnevezéséből eredően is kizárólag a pénztárellenőr volt jogosult ellenőrizni. Ezért a MÁV Zrt. az elvállalt szolgáltatással kapcsolatban a munkáltatói jogkört is kénytelen volt átadni bújtatott módon a szolgáltatást megrendelő MÁV-Start Zrt. részére, aki a kapott jogkört munkavállalói (pénztárellenőr, pénztárvizsgáló) útján gyakorolta a felperes felett.

A felperes által több (kapcsolt) munkaköri feladat egyidejűleg történő elvégzése, nem jelentheti azt, hogy minden egyéb körülménytől függetlenül csak és kizárólag egy munkáltató nevében és érdekében történhet a munkavégzés, ha egyes munkaköri feladatok tekintetében megállapítható az, hogy a munkáltatói jogkört további fél  is gyakorol felperes felett.

A Kúria az ítéletének indokolásában iratellenesen mellőzi azt a tényt, hogy a MÁV-Start Zrt. nem csak a feladatra vonatkozó előírásokat határozta meg, hanem a munkaviszonyra jellemző konkrét utasításokat is adott felperes számára, mivel a feladat irányításához szükséges szakértelemmel a MÁV Zrt. nem rendelkezett.

A pénztárellenőr, mint a szolgáltatás megrendelőjének alkalmazottja a felperessel, mint a szolgáltatást elvállaló munkáltató (vállalkozó) alkalmazottjával papíron jogviszonyban nem állt, de ténylegesen munkáltatóként viselkedett vele szemben, mintha felperes is - hasonlóan a nagyobb forgalmú telephelyein munkáltatói jogutódlással érintett belföldi személypénztáros munkakörű munkavállalóihoz - a MÁV-Start Zrt. saját alkalmazottja lenne.

A MÁV-Start Zrt. a kiszervezés következtében „megörökölt” gazdasági egységet (infrastruktúrát) a Kúria állításával ellentétben nem a MÁV Zrt. részére biztosította, hanem a személypénztárban a pénztári feladatot ellátó felperes munkavállaló részére.

Tanúvallomás igazolta - amit alperesek sem vitattak -,  hogy a menetjegy készlet a MÁV-Start tulajdonát képezte (az biztos nem került átadásra a MÁV Zrt. részére), amiért a felperesnek, mint belföldi személypénztáros munkakört is betöltő munkavállalónak „Felelősségvállalási Nyilatkozat” alapján teljes anyagi felelősséget kellett vállalnia a MÁV-Start Zrt. felé.

Szintén tanúvallomás igazolta, hogy a MÁV Zrt. Pályavasúti Üzletág Forgalmi Szakágánál (akivel a felperes munkaviszonyban állt) a kiszervezést követően a belföldi személypénztáros munkakört ellátó munkavállalókat már nem a MÁV Zrt. foglalkoztatta.

A Munkaügyi Bíróság ítéletének indokolása szerint:

A Törvényszék és a Kúria is kapcsolt (kettős) munkakört állapított meg felperes esetében, de a tanúvallomás igazolta, hogy a kiszervezést követően a belföldi személypénztári munkakört ellátó munkavállaló foglalkoztatója (munkáltatója) nem a MÁV Zrt. volt.

A kapcsolt munkakör megállapítása konkrétan azt jelenteti, hogy a felperes forgalmi szolgálattevői munkakör mellett ellátta a személyszállítási tevékenységhez köthető belföldi személypénztáros munkakört is.

A MÁV Zrt. alperes nem véletlenül állította azt az egész eljárás során, hogy a felperes nem látott el belföldi személypénztári munkakört, hanem a személypénztár kezelése beletartozott a forgalmi szolgálattevő által elvégzendő feladatok közé.

A MÁV Zrt. fellebbezésében is szerepel az, hogy:

A kiszervezést követően a személyszállítási tevékenység további elvégzése már nem a MÁV Zrt., mint „Pályavasút” profiljába tartozott, hanem a külön erre a célra létrehozott új gazdálkodó szervezetnek, a MÁV-Start Zrt.-nek lett a feladata.

A MÁV-Start Zrt. szervezetébe, létszámába tartozó, formálisan a „Megrendelő” alkalmazásában állónak nevezett pénztárellenőr,

- akinek rendszeresen, hetente kötelező volt a MÁV-Start Zrt által kiadott P. 5. számú belső utasítás előírásai szerint a belföldi személypénztáros munkakörű munkavállalók ellenőrzése,

- akinek kötelessége volt felperes számára rendszeresen, minden hónapban konkrét elvégzendő feladatokat meghatározni, például a hó közi és a hó végi pénztári zárlat elkészítésének idejét (hónap, nap),

- akinek kötelessége volt minden hónap végén a hó végi pénztári anyagot bevétel-ellenőrzés céljából beszállítani,

- akinek a felperes kasszájában található 5.000 forint tekintetében váltópénz-ellenőrzési kötelezettsége volt,

- aki a munkavégzés minőségével kapcsolatosan felmerülő kifogásait nem a szolgáltatást elvállaló munkáltatóval közölte, hanem helyette annak tudta nélkül munkáltatóként viselkedve közvetlenül a feladatot ellátó munkavállaló részére – az egyénileg vezetett „Pénztárnapló”-ban - közölt írásban kifogásokat,

- aki jogosult volt a felperessel szemben felelősségre vonást kezdeményezni,

a Kúria ítéletében leírtakkal ellentétben

- nem a MÁV Zrt. által elvállalt Jegyértékesítési Tevékenység végrehajtását ellenőrizte, hanem helyette mint Munkáltató (foglalkoztató) pénztárellenőrzésre jogosult alkalmazottja munkaköri kötelezettségét teljesítette akkor, amikor a P. 5. sz. belső utasítás szerint felperes munkavégzését ellenőrizte, az ellenőrzés tartalmilag kiterjedt a munkavégzés minden elemére.

- nem a szolgáltatás tárgyára, nem az elérendő eredmény tekintetében adott utasításokat a vele polgári jogviszonyban álló MÁV Zrt., mint Vállalkozó részére, hanem helyette közvetlenül a felperes munkavállaló részére adott utasításokat - például a Pénztárnaplóban, vagy a Parancskönyvben - az elérendő eredményt megvalósító valamennyi munkafolyamatokra, a munka megszervezésére (váltópénz-ellenőrzés, hó közi és hó végi zárlat rendszeres ellenőrzése, díjszabási változások alkalmazása, szociál- és üzletpolitikai kedvezmények változásai, stb.),

- nem a munkaviszonyon kívül álló harmadik fél, a megrendelő képviselője volt, hanem a személypénztári tevékenységet ténylegesen irányító foglalkoztató (munkáltató), a MÁV-Start Zrt. pénztárellenőrzésre jogosult munkavállalója.

A felperes munkavállaló felett a munkáltatói jogkört (utasítási, irányítási, ellenőrzési jogkör) a formálisan elvállalt személypénztári tevékenység tekintetében a pénztárellenőr és a pénztárvizsgáló ugyanolyan módon gyakorolta, mint a nagyobb forgalmú állomásokon szolgálatot teljesítő, a MÁV-Start Zrt. létszámába munkáltatói jogutódlással átkerülő belföldi személypénztári munkakört ellátó „saját alkalmazásban álló” munkavállalóival szemben.

A nagyobb forgalmú telephelyeken a MÁV-Start Zrt. alkalmazásában álló belföldi személypénztároséval teljesen azonos munkaköri feladatokat látott el felperes, amit azonos módon, azonos körülmények között végzett el.

A Munkaügyi Bíróság ítéletének indokolása szerint:

A Kúria ítéletének értelmében felperes felett a munkáltatói jogkört a belföldi személypénztári munkakör vonatkozásában is az a MÁV Zrt., mint Pályavasúti Társaság gyakorolta, akinek ellenőrzésre kijelölt, illetve ellenőrzésre jogosult munkavállalói (forgalmi koordinátor, állomásfőnök) 2003 évtől kezdődően - amikor a még egységes MÁV Zrt. szervezetén belül az Európai Unió által előírt keresztfinanszírozás kötelező megszüntetése érdekében különvált a Személyszállítási és a Pályavasúti Üzletág - az alperesek által sem vitatottan

- kizárólag a Pályavasúti tevékenységhez köthető forgalmi szolgálattevői munkakör vonatkozásában adtak felperesnek utasításokat, csak ezzel a munkakörrel kapcsolatban ellenőrizték a felperes munkavégzését,

- a személypénztár ellenőrzéséhez szükséges szakvizsgával nem rendelkeztek,

- az érintett munkavállalók, így a felperes pénztárnaplóját soha nem látták,

- a MÁV-Start Zrt. által kiadott P. 5. sz. belső utasításban előírt hóközi és a hóvégi pénztári zárlat elkészítésének helyességét, felperes egyéb munkavégzését soha nem ellenőrizték,

- a munkavállalók, így a felperes kasszájában lévő 5.000 forint váltópénzzel kapcsolatban váltópénz-ellenőrzést soha nem végeztek,

- a forgalmi irodától elkülönülő pénztárhelyiségbe be sem léphettek, mivel a belépésre jogosultak körét a MÁV-Start Zrt. jogosult volt egyoldalúan meghatározni. Így a pénztárkezelőn kívül csak a MÁV-Start Zrt. alkalmazásában álló pénztárellenőr és pénztárvizsgáló munkakörben foglalkoztatott munkavállalók voltak jogosultak a pénztárhelyiségbe belépni, ott tartózkodni.

A Kúriának nem lehet mérlegelési jogköre a munkaviszony megállapításának tekintetében, mivel a törvény, valamint az ítélkezési (bírói) joggyakorlat is egyértelműen kimondja azt, hogy:

A Kúria ítéletében indokolatlanul és szándékosan felnagyította azt az általa fontos munkáltatói szerepnek kikiáltott körülményt, hogy a felperest a MÁV Zrt. iskolázta be a személypénztári továbbképző tanfolyamra, és fizette meg annak költségét, valamint a hátrányos jogkövetkezményt tartalmazó határozatot is a MÁV Zrt. írta alá.

Ezek viszont nem változtatnak azon a sziklaszilárdnak  tekinthető tényen, hogy a személypénztári feladatok tekintetében a MÁV-Start Zrt. munkáltatói jogkört szerzett, munkáltatóként viselkedve felperes munkáját irányította és ellenőrizte.

Teljesen egyértelmű, hogy az alperesek a felperes és a MÁV-Start Zrt. között írásba foglalás nélkül is érvényesen létrejött munkaviszonyát leplezni szándékozták, ezért nyilvánvaló, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a jogosulatlan munkaerő-kölcsönzésre, munkaszerződés nélküli foglalkoztatásra utaló jegyeket különféle módon elfedjék.

Ezért a munkáltatói határozatot ilyen esetben a MÁV-Start Zrt. nevében eljárva a MÁV Zrt. alkalmazottja írja alá, és a tanfolyam költségét is a MÁV Zrt. fizeti meg papíron.

A munkáltatói határozatot aláíró Forgalmi Csomóponti Vezető, akinek nincs szakvizsgája, szakértelme a kiszervezett személyszállítási tevékenység tekintetében, ebben az esetben valójában csak a MÁV-Start Zrt. „szócsövének" szerepét játszotta el, amikor aláírta a munkáltatói határozatot. A valódi iránymutatás ugyanis a szakértelemmel rendelkező MÁV-Start Zrt.-től származik.

Ha a fegyelmi határozatot a MÁV-Start Zrt. írta volna alá, valamint a tanfolyam költségét is a MÁV-Start Zrt. viselte volna, akkor az nyílt és egyértelmű beismerése lett volna annak, hogy a felperes valójában a MÁV-Start Zrt. munkavállalója is. De természetesen ennek beismerése, bevallása nem állt az alperesek érdekében, szándékában.

A Kúria sem tulajdonított jelentőséget annak a ténynek, hogy az alperesek a 2007. illetve 2008.-ban egymással megkötött vállalkozási (polgári jogi) szerződéseinek szó szerinti értelmezése még munkaerő biztosításáról szólt:

Az ügyben eljáró bíróságok ítéleteit figyelembe véve elmondható az, hogy a felperes nem tudott érvényt szerezni a jognak ebben a típusú állami berendezkedésben. Alperesek tulajdonosa ugyanis a Magyar „Maffia” Állam.

Van-e annak a szónak valódi jelentése kis hazánkban, hogy jogbiztonság, jogállam?

Modernkori rabszolgatartás a MÁV-csoportnál?

Államilag szervezett és irányított, színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés és munkabér „optimalizálás"?

A Kúria kirívóan arcpirító ítéletéről - 3. rész:

A 2. rész folytatása:

A másodfokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék jogerős ítélete:

Az ügyben eljáró törvényszéki tanács (elnöke Dr. Németh Renáta) álláspontja szerint:

Állásfoglalás a Törvényszék jogerős ítéletével kapcsolatban:

A kapcsolt munkakörről akkor beszélhetünk, ha a munkavállaló a munkáltató és nem a munkaviszonyon kívül álló harmadik fél irányítása és ellenőrzése alatt végzi el a többes munkaköri feladatait. Utasításokat kizárólag a munkáltatójától kaphat. A feladatkör irányításához, ellenőrzéséhez szükséges szakértelemmel, szaktudással a munkáltatónak kell rendelkeznie.

A Törvényszék szerint a felperes felett a MÁV-Start Zrt. munkáltatói jogkört nem szerzett, nem gyakorolt, felperes munkavégzését nem irányította, „csak" ellenőrizte, a MÁV-Start Zrt. csak a MÁV Zrt. ügyfele volt, akivel alperes jogszerűen polgári jogi szerződést kötött „Jegyértékesítési tevékenység” szolgáltatás elvégzéséről.

A kiszervezett, majd utána „újból elvállalt” jegyértékesítési tevékenységgel kapcsolatosan a Törvényszék a MÁV Zrt. alperest nevezte meg munkáltatónak.

A munkáltató ügyfelének a megjelenése:

A nagyobb forgalmú állomások belföldi személypénztárosait a kiszervezés keretében a MÁV-Start Zrt. tovább foglalkoztatta, tekintetükben munkáltatói jogutódlás állapítható meg. De felperes is ugyanúgy a MÁV-Start Zrt. telephelyén a pénztár nyitvatartási idejében jegykiadást, utastájékoztatást végzett, illetve rendelkezésre állt, azonban a MÁV-Start Zrt. felperes munkavállalóval munkaszerződést nem kötött.

Kapcsolt vagy többes munkakörről csak akkor beszélhetünk, ha a munkavállaló munkaszerződése szerint vagy ráutaló magatartással csak egy munkáltató szervezetén belül lát el több munkakörbe tartozó feladatokat.

Felperes esetében a kiszervezés előtt ellátott mindkét munkakör ellátása a kiszervezést követően nem egy, hanem kettő munkáltatói szervezetében folytatódott.

Az a körülmény, hogy felperes korábban évekig eltűrte, nem kifogásolta azt, hogy két munkáltató részére teljesít, de munkabért csak az egyiktől kap, nem teszi, nem teheti jogszerűvé alperesek eljárását. Felperes nem önként vállalta mindkét munkakör egyidejű elvégzését. Alperesek azt állították, hogy ez része felperes munkaköri feladatainak, mert ebben „megállapodtak” egymással.

A MÁV Zrt. nem akkor jogosult a menetjegy-értékesítési tevékenység nyújtására, ha erről „papírja van”, hanem akkor, ha rendelkezik az elvállalt tevékenységhez szükséges tárgyi és személyi feltételekkel (infrastruktúra, szakértelem). Ha ezekkel nem rendelkezik, és csupán már létező másik munkáltató részére biztosít munkaerőt, akkor ez esetben nem szolgáltatás nyújtásáról van szó, hanem alárendelt, utasítható munkaerő biztosításáról, amit a munkajogi szakirodalom és a bírói gyakorlat (Kfv.I.35.156/2007/4.) is munkaerő-kölcsönzésként ismer.

Az ügyben eljáró Törvényszék szándékosan „összemosta” a munkaviszonyra jellemző korlátlan utasítási és ellenőrzési jogkört az ettől jelentős tartalmi eltérést mutató, a polgári-jogi viszonyban alkalmazott Vállalkozási Szerződés alapján is megillető, de korlátozott utasítási jogkörrel.

Elhatárolási elvek:

Munkaviszonyban (ahol a felek között alá-fölérendeltségi viszony áll fenn) a Munkáltató az általa foglalkoztatott Munkavállaló irányába megilleti a korlátlan (a munkavégzés minden fázisára, folyamatára,  a munka módjára, minőségére, helyére és idejére vonatkozó) utasítási és ellenőrzési jogkör.

Polgári-jogi viszonyban (ahol a felek között mellérendeltségi viszony áll fenn) a munkaviszonyon kívül álló „Megrendelő” a szolgáltatást elvállaló „Vállalkozó” (munkáltató) irányába igen korlátozott (az elvégzendő feladatokra, azok határidejére, a szolgáltatás tárgyára, a termék minőségére, a munkával elérhető eredményre - eredménykötelem -, nem az ezt megvalósító munkafolyamatokra és nem a munka megszervezésére vonatkozó) utasítási jogkörrel rendelkezik.

A „Megrendelő” a vele jogviszonyban levő „Vállalkozó” (Munkáltató) által foglalkoztatott munkavállalóival szemben semmilyen jogosultsággal nem rendelkezik.

A MÁV-Start Zrt., mint formálisan a „szolgáltatás” megrendelője nem a feladat végrehajtását ellenőrizte, nem a munka eredményét „rendelte meg”, hanem a munkát a saját telephelyén, az általa irányított felperes munkavállaló látta el, az utasítási és ellenőrzési joga pedig elérte a munkaviszonyra jellemző mértéket.

A felperes munkavállaló felett a munkáltatói jogkört (utasítási, irányítási, ellenőrzési jogkör) a kiszervezett, majd utána papíron elvállalt személypénztári tevékenységgel kapcsolatban a pénztárellenőr és a pénztárvizsgáló ugyanolyan módon gyakorolta, mint a nagyobb forgalmú állomásokon szolgálatot teljesítő, a MÁV-Start Zrt. létszámába munkáltatói jogutódlással átkerülő belföldi személypénztári munkakört ellátó „saját alkalmazásban álló” munkavállalóival szemben.

A MÁV Zrt. az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében elismerte, hogy a belföldi személypénztáros munkakör szakmai irányítását a MÁV-Start Zrt. végezte országos szinten:

A bíróság az egymásnak ellentmondó bizonyítékokat egybevetve mérlegel, és részletesen indokol, hogy egyes bizonyítékokat miért fogad el a tényállás megállapításánál, illetőleg más bizonyítékokat miért mellőz.

A bizonyítékok mérlegelésénél a bíróság az ítélet indokolásában indokolatlanul mellőzte azt, hogy:

A MÁV Zrt. szervezetében a kiszervezett munkakörök megszűntek.

A MÁV Zrt., mint Pályavasút tevékenységi köre a Magyar Állammal megkötött Pályaműködtetési Szerződés alapján a vasúti pálya folyamatos karbantartása, a vonatforgalom szabályozása.

A belföldi személypénztári munkakör a MÁV-Start Zrt. profiljába került át, aki a Magyar Állammal megkötött Személyszállítási Közszolgáltatási Szerződés alapján köteles a személyszállítási tevékenységet, köztük ezt a munkakört is elvégezni természetesen a saját munkavállalói által.

E szerint a felperes munkakörébe tartozó feladatoknak nem lehet része egy kiszervezett, másik munkáltató profiljába tartozó tevékenység, munkakör elvégzése. Kivéve, ha ez a másik munkáltató felperessel munkaszerződést köt.

Ha a felperes munkakörének részét képezték a jegyértékesítési feladatok elvégzése is, akkor azt miért a MÁV-Start Zrt. telephelyén, miért annak irányítása és ellenőrzése alatt kellett elvégezni?

Alperesek a 2007. illetve 2008.-ban egymással megkötött vállalkozási (polgári jogi) szerződéseinek szó szerinti értelmezése még munkaerő biztosításáról szólt:

A Kúria ítélkezési gyakorlata:

Munkaerő-közvetítés munkaerő-kölcsönzéssel történő leplezése:

A hatósági ellenőrzés gyakori tapasztalata volt, hogy a munkaerő-kölcsönzésre nem jogosult munkáltató („kölcsönbeadó” cég) formálisan munkaerő-kölcsönzésre irányuló polgári-jogi szerződést kötött a munkavállalókat ténylegesen foglalkoztató kölcsönbevevő munkáltatóval, de a kölcsönbeadó a kölcsönzött munkavállalókat adóhatósági bejelentés és munkaszerződés nélkül foglalkoztatta, a munkáltatást terhelő közterhek megfizetését nem teljesítette. A „jóhiszemű” kölcsönvevő pedig, a munkaerő-kölcsönzés, mint szolgáltatás feltűnően alacsony díja ellenére sem kérdőjelezte meg a kölcsönbeadó tevékenységének jogszerűségét („túl szép ahhoz, hogy igaz legyen”). A munkavállalók abban a hiszemben dolgoztak, hogy munkaerő-közvetítés keretében kerültek a kölcsönvevőhöz.

Ilyen esetekben a hatóság a kölcsönbeadó terhére megállapította, hogy megsértette a foglalkoztatás szabályait, bírságot szabott ki, és a jövőre nézve kötelezte, hogy kizárólag az adóhatósághoz bejelentett munkavállalókat foglalkoztasson.

Valójában ezekben az esetekben a munkaerő-kölcsönzésre irányuló polgári jogi szerződés színlelt (tehát semmis) volt, az ténylegesen munkaerő-közvetítést leplezett, vagyis a kölcsönbeadót nem lehetett munkaerő-kölcsönzési tevékenység szempontjából munkáltatónak tekinteni.

Ezek az intézkedések azonban valójában a hátrányt szenvedett munkavállalók jogsérelmének megszüntetésére semmilyen hatással nem bírtak.

Törvényi védelem a munkavállalók részére jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés esetén

Az ilyen jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés megszüntetése érdekében a Munka Törvénykönyve 2006. január 1. napjától úgy rendelkezik, hogy a munkavállaló tényleges foglalkoztatása alapján megfelelő törvényi védelmet kapjon.

A törvényi védelem szerint, ha a kölcsönvevőnél történő munkavégzés megkezdéséig a kölcsönbe adó nem rendelkezik a tevékenység folytatásához szükséges hatósági nyilvántartásba vétellel, és/vagy a kölcsönbe adó nem köt munkaerő-kölcsönzésre irányuló munkaszerződést akkor a munkaviszonyt - annak létesítésének időpontjától a kölcsönzés időtartamára - a kölcsönvevővel kell közvetlenül létrejöttnek tekinteni.

Ez megfelel annak a polgári jogi általános alapelvnek, miszerint a szerződést nem elnevezése, hanem tartalma szerint kell megítélni. A színlelt szerződés semmis, ha pedig az más megállapodást leplez, akkor a felek jogait és kötelezettségeit a leplezett megállapodás szerint kell megítélni.

Az alapvető cél tehát az volt, hogy a kölcsönbe adó jogsértő magatartása esetén garantálja a munkavállaló számára a munkaviszony fennállását és az igényérvényesítés lehetőségét. Ennek megfelelően az ellenőrzés a kölcsönvevő szempontjából elsősorban a jogviszony rendezése, míg a kölcsönbe adó esetében a szigorú szankcionálásra irányul.

A kölcsönvevőt kell munkáltatónak tekinteni, amennyiben a kölcsönbe adó nem felel meg a jogszabályi feltételeknek, mert nem volt regisztrált kölcsönbe adó, vagy időközben a nyilvántartásból törölték. Ebben az esetben a kölcsönbeadó és a munkavállaló közötti munkaszerződés nem jött érvényesen létre, mert a munkaerő-kölcsönzésre irányuló munkaszerződés létrejöttének szükségszerű feltétele a kölcsönbe adói minőség megszerzése. Ennek hiányában jogszerűen sem munkaerő-kölcsönzésre irányuló polgári jogi szerződés, sem munkaerő-kölcsönzésre irányuló munkaszerződés nem köthető. Ugyanakkor megvalósult a tényleges foglalkoztatás a kölcsönvevő és az érintett munkavállalók között, amelynek minősítésére a Munkaügyi Hatóság a Met. 1. § (5) bekezdése alapján jogosult.

A kölcsönvevővel szemben hozott munkaügyi határozat tartalmazza a munkaviszony fennállásának megállapítását és kötelezést a foglalkoztatás az adóhatóság felé történő bejelentés teljesítésére. A kölcsönbe adót a nyilvántartásba vétel hiánya miatt a munkaügyi hatóság eltiltja a tevékenység folytatásától, egyben megtiltja a munkavállalók további foglalkoztatását (a felmondással történő jogviszony megszüntetésig a munkavállalók állásidő szerinti bért kapnak), és a jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés következményeként munkaügyi bírság kiszabása is indokolt. Például: Mfv.I.10.572/2012/5.:

Szintén munkaviszony jön létre a munkavállaló és a Megrendelő / Kölcsönvevő között, ha a Kölcsönbeadó vállalkozás a munkavállalóval nem a törvénynek megfelelő kölcsönzésre irányuló munkaszerződést köt, vagyis a munkaszerződésből nem derül ki, hogy azt munkaerő-kölcsönzés céljából kötötték. Például: Mfv.II.11.064/2009/3.:

Munkaerő-kölcsönzés kirendeléssel történő leplezése:

Mfv.I.10.349/2008/2.

A tényállás szerint a hegesztő munkakörben dolgozó alperesi munkavállalók a felperesi "munkáltatóval" kötött munkaszerződéseiben változó munkavégzési hely szerepelt, a tényleges munkavégzésre azonban a „Megrendelő" cég telephelyén került sor, a felperes és a „Megrendelő" között létrejött „Vállalkozási Szerződés" alapján. Tanúvallomás igazolta, hogy az alperesek „bérbe lettek adva", a munkavégzést a „Megrendelő" cég alkalmazottja irányította, és ez a cég biztosította a munkavégzés helyszínét és a szükséges eszközöket, gépeket is.

A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az alperesi munkavállalók a felperessel nem álltak munkaviszonyban, érvényes foglalkoztatás közöttük nem valósult meg és nem álltak fenn az 1992. évi Mt. 106. § szerinti kirendelés törvényi feltételei sem. A felperes valójában munkaerő átengedést (kölcsönzést) folytatott annak törvényes feltételeinek teljesítése nélkül, a munkaviszonyt a foglalkoztatás átengedésének szándékával létesítette, az átengedésért a valódi foglalkoztatótól ellenértékben részesült.

Az eset érdekessége, hogy a jogosulatlan munkaerő-átengedésre nem is derült volna fény abban az esetben, ha a felperes nem terjeszt elő keresetet. A felperes viszont a perben azt kérte, hogy állapítsa meg azt, hogy azon alperesi munkavállalók - akiket saját maga sohasem foglalkoztatott - vele szemben a munkaviszonyukat jogellenesen szüntették meg.

BH2008. 99. (Mfv.I.10.907/2006/5.)

A tényállás szerint a felperesi munkáltató, aki nagy számban foglalkoztatott munkavállalókat 6 millió forint „Munkahely-megőrzési támogatás”-ban részesült annak érdekében, hogy az elmúlt évek elemi kárai miatt 32 munkavállaló munkaviszonyának megszüntetését elkerülje.

A munkavállalók munkaszerződéseiben munkavégzés helyeként azonban egy másik cég telephelye szerepelt, pedig ez sohasem volt a munkáltató telephelye. Az érintett munkavállalók foglalkoztatására a két cég között az 1992. évi Mt. 106. §-ára hivatkozással létrejött „munkaerő-kirendelési megállapodás” alapján került sor oly módon, hogy a felperes fizette ki a másik cégnél dolgozó „saját" munkavállalói munkabérét (mintha azokat saját maga foglalkoztatná), azonban a foglalkoztatás költségeit a másik cég felé kiszámlázta.

Ezzel a technikával a felperesnek, mint „munkáltatónak” az érintett munkavállalók esetében a munkaviszony fenntartása valódi költséget nem jelentett, azonban a munkavállalók után az állami támogatást felvette.

A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes a nevezett munkavállalóit nem saját maga, hanem egy másik cég „foglalkoztatta", és emiatt támogatásra nem volt jogosult. A foglalkoztatás tartalma, célja nem felelt meg a kirendelésnek, mivel meghatározatlan időre történő munkaerő-átengedésre került sor, a teljes munkavállalói létszámnak jelentékeny részét illetően. A munkáltató saját tevékenységében a perben érintett munkavállalókat nem foglalkoztatta, tehát a foglalkoztatás a másik vállalkozás részére történő átengedésre, munkaerő-kölcsönzésre irányult.

Munkaerő-kölcsönzés vállalkozási szerződéssel történő leplezése:

A gyakorlatban a legtöbb probléma a munkaerő-kölcsönzés és a vállalkozás elhatárolása során merül fel. A munkaügyi hatóság gyakran találkozik azzal, hogy a szerződő felek írásban vállalkozói szerződést kötnek valamely feladat ellátására, ténylegesen azonban a felek között kizárólag munkaerő átengedésére, munkaerő-kölcsönzésre kerül sor. A hatóság a szerződéses viszony megítélése során a tényleges munkaügyi kapcsolatokat vizsgálja meg.

A munkaügyi hatóság jogosult a munkavállalónak munkavégzés céljából történő átengedése alapjául szolgáló jogviszony, valamint a tényleges foglalkoztatás alapján létrejött kapcsolat minősítésére [Met. 1.§ (5) bek.]

A munkaügyi hatóság a tényállás megállapítása és a minősítés körében azt vizsgálja, hogy a munka jellege, az azért való felelősség, a munkavállalók utasításokkal való ellátása, a munkavégzés irányítása, ellenőrzése tekintetében melyik munkáltató jár el.

A gyakorlatban több feltárt esetben is konkrét utalás történt a (Nemzet)Gazdasági Minisztérium egyik állásfoglalására. Ennek lényege az, hogy ha megvalósul a tevékenységet elvállaló „Vállalkozó” részéről a munka helyszíni irányítása, akkor nincs szó munkaerő-kölcsönzésről.

A Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésében is rávilágított arra, hogy a „Vállalkozó” sikerrel csak akkor támadhatta volna meg a munkaügyi hatóság határozatában megállapított jogosulatlan munkaerő-kölcsönzési tevékenység megvalósulását, ha az állásfoglalásban is említett feltételek szerint a munkavállalók ténylegesen a „Vállalkozó” és a „Megrendelő” között létrejött vállalkozási szerződés, illetve egy meghatározott munka elvégzésére kötött megbízási szerződés teljesítése keretében végezték volna a munkájukat, teljes egészében a „Vállalkozó” utasításai, irányítása ellenőrzése mellett. Ez azonban nem volt megállapítható a tényállás alapján.

Megállapítható, hogy az utasítási, irányítási jogkör gyakorlása az egyik perdöntő elhatárolási ismérv a vállalkozási és a munkaerő-kölcsönzésre irányuló szerződés között.

A másik ilyen perdöntő elhatárolási ismérv a tevékenység eredményjellege. Vállalkozási szerződés esetén a munkavégzés egy előre meghatározott eredmény elérése érdekében történik. Munkaerő-kölcsönzés esetén a munkavállaló munkavégzésre köteles és nem meghatározott eredmény elérésére. Több feltárt ügyben a munkaügyi hatóság a szerződés minősítésekor, a bizonyítási eljárás lefolytatása során abból indult ki, hogy a vállalkozási szerződés alapján végzett munka eredményessége nem mérhető, ha a „Vállalkozó” munkavállalója a „Megrendelő” (megbízó) szervezetébe integráltan végzi tevékenységét (például vendéglátó-ipari csaposként vagy kiszolgálóként), munkája nem különül el a „Megrendelő” által végzett tevékenységtől, annak önálló produktuma nincsen. Ennek megfelelően a munkavállaló nem tesz mást, mint munkatevékenységet végez egy másik munkáltatónál. A „Vállalkozó”, ha jelen is van a munkavégzés helyszínén nincs ráhatása a munkavégzés intenzitására és minőségére, a „Megrendelő”-nél folyó munkafolyamatot át sem látja.

Ezekben az esetekben a munkaügyi hatóság az utasítási, irányítási jogkör tényleges gyakorlására vonatkozó bizonyítékok beszerzése körében már könnyebb helyzetben van, elegendő annak néhány elemét feltárni.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a színlelt vállalkozási szerződések körében döntő jelentőségű az eredménykötelem léte vagy hiánya és az utasítási, irányítási jogkör gyakorlása. Hangsúlyozni kell ugyanakkor azt is, hogy a többi elhatárolási ismérv csak kisegítő jelleggel bír, mivel a „Megrendelő” „közbenjárásának” oka lehet jogszabályi előírás vagy gazdasági indok is.

A fővállalkozó például köteles összehangolni a munkaterületen munkát végző vállalkozások tevékenységét, ebből fakadóan utasításokat adhat, megszervezheti az egymással összefüggő munkák időpontját, koordinatív munkavédelmi feladatai, kötelességei is vannak. Ez önmagában nyilvánvalóan nem alapozhatja meg a munkaerő-kölcsönzés megállapíthatóságát. Az a körülmény sem jelenthet munkaerő-kölcsönzést, ha a „Vállalkozó” munkavállalói a „Megrendelő” által meghatározott munkaidő-beosztás szerint végzik a munkahely takarítását.

A munkaügyi hatóság a szerződéses kapcsolat valamennyi elemére kiterjedően folytat le vizsgálatot, és annak eredményét összességében értékeli. A minősítés során figyelmen kívül hagyja, illetve nem munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó szerződési elemként értékeli azokat a körülményeket, amelyek sajátjai lehetnek mindkét szerződéstípusnak, vagy amelyek jogszabályi kötelezettség teljesítéséből, vagy objektív gazdasági indokból erednek.

A bírói gyakorlat már az 1970-es években ismerte a színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett munkaerő átengedés (kölcsönzés) jelenségét, tekintettel arra, hogy a termelőszövetkezet (tsz) alkalmazásában álló munkavállalók (tagok) után az állam részére megfizetendő közterhek, járulékok kedvezőbbek voltak. Íme két eset:

BH1975. 88.

A tényállás szerint három munkáltató (iparvállalat) 1971 és 1973 között megállapodásokat kötött egy jelentős foglalkoztatotti létszámmal (munkaerővel) rendelkező munkáltatóval (tsz-szel). A megállapodásokat vállalkozási szerződésnek nevezték el, azonban a valóságban a tsz arra vállalt kötelezettséget, hogy munkaerőt bocsát az iparvállatok rendelkezésére, azok szükségleteinek, kívánságainak megfelelően.

Az iparvállalatok a rendelkezésükre bocsátott munkavállalókkal (tsz-tagokkal) munkaszerződést nem kötöttek („nem vették munkásként létszámukba”) és részükre sem munkabért nem fizettek, sem más „bérjellegű juttatást nem nyújtottak”.

A vállalkozási szerződés értelmében az iparvállalatok a kapott munkaerőért fejenként 38 forint órabért fizettek, de ezt az iparvállalatok költségként könyveltek és számoltak el. Az érintett munkavállalók csupán 8 - 12 forint órabér összeget kaptak a tsz-től a napi 12 - 18 órás munkájukért.

A gazdasági bírság kiszabására tett indítvány szerint a megállapodások alapján munkára átengedett munkavállalók (tsz-tagok) bérmunkát végeztek. A létrejött megállapodások nem egyebek, mint színlelt vállalkozási szerződések, amelynek alapján a tsz az iparvállalatoknak térítés ellenében munkaerőt (munkásokat) biztosított.

A munkabért nem az iparvállalatok fizették a munkavállalóknak (tsz-tagoknak), és a tsz-nek fizetett órabér mértéke lényegesen meghaladta azt az összeget, amelyet az iparvállalatok ugyanezért a munkáért saját munkavállalóiknak bérként és az ehhez csatlakozó 25% közteherként kifizettek volna. Magatartásukkal az eljárás alá vont iparvállalatok és a tsz a munkaerő-gazdálkodásra és a bérgazdálkodásra vonatkozó előírásokat is megsértették. Mindezek folytán részben maguknak, részben pedig a költségvetésnek (népgazdaságnak) kárt okoztak.

Az első fokú bíróság mind a munkavállalókat átadó tsz-t, mind pedig az azokat foglalkoztató iparvállalatokat gazdasági bírság fizetésére kötelezte. Az ítélet indoklása szerint nem helytálló az eljárás alá vont szervezetek védekezése. Az általuk kötött megállapodások ugyanis nem meghatározott munkaeredmény elérésére irányultak, csak általánosságokban jelölték meg a munkát. Ennek folytán megállapítható, hogy a „szerződések” alapján a tsz az iparvállalatok esetenkénti munkaerő-szükségletének megfelelően volt köteles az általánosan megjelölt munkákra igénylés szerinti számú munkavállalót (tsz-tagot) munkaerőként rendelkezésre bocsátani. A megállapodások tehát valójában nem voltak vállalkozási szerződések, hanem olyan színlelt szerződések, amelyek tartalmilag munkavállalókat munkaerőként történő átengedésére vonatkozó kötelezettséget foglaltak magukban.

A tsz-tagokat foglalkoztató iparvállalatok a tsz részére teljesített fizetéseket költségként számolták el. A bérjellegű ráfordításoknak költségként történő elszámolása csökkentette az iparvállalatok nyereségét. A kifizetett összegeknek ez az elszámolása a nyereség csökkenése folytán a nyereségadó összegére is kedvezőtlenül hatott, mert a tsz-ek jövedelemadója, amely az állami vállalatok nyereségadójának felel meg, ez utóbbinál jelentősen alacsonyabb. Az eljárás alá vont vállalatok és a tsz tehát a költségvetésnek (népgazdaságnak) ebben a vonatkozásban is kárt okoztak.

Az iparvállalatok által foglalkoztatott tsz-tagok egészségbiztosítási (SZTK) járulékát a tsz fizette. A tsz-ek által fizetendő egészségbiztosítási (SZTK) járulék 1973. január 1-ig 7,5% volt, azóta pedig 10%. Ezzel szemben az iparvállalatok által fizetendő egészségbiztosítási (SZTK) járulék kulcsa 17%. Abban az esetben tehát, ha a munkavállalókat az iparvállalatok alkalmazták volna vagy az átengedett munkavállalókat (TSZ tagokat) munkaszerződés megkötésével „állományukba vették volna”, az egészségbiztosítási (SZTK) járulékot magasabb összeggel kellett volna téríteniük. A kettő közötti különbség a költségvetés bevételét csökkentette.

Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy gazdasági bírság kiszabásának helye van.

BH1979. 81.

Az első fokú bíróság ítéletében az I. r. eljárás alá vont vállalatot 2 740 000 Ft, a II. rendűt pedig 2 410 000 Ft gazdasági bírság megfizetésére kötelezte.

A tényállás szerint az eljárás alá vont vállalatok 1974 - 1976. években kötött megállapodásai, amelyeket „építőipari szerződés”-nek neveztek, nem meghatározott munkaeredmény elérésére vagy előre konkrétan meghatározott munka elvégzésére irányultak, hanem azok tárgya valójában a munkaerőnek a megrendelő által esetenként, illetve naponként megjelölt munka elvégzése céljából való rendelkezésre bocsátása volt. A félévenként azonos tartalommal megújított „építési vállalkozási szerződés” ténylegesen jogszabályban tiltott, ellenszolgáltatásért történő munkaerő átengedést takart.

Az I. r. eljárás alá vont vállalat által végzett tevékenység nélkülözi az építési vállalkozás jogszabályban meghatározott lényeges ismérveit, nem volt meghatározva az elvégzendő munka, a felszámítható díj és a határidő sem. A számlázott teljesítmények úgy valósultak meg, hogy az I. r. eljárás alá vont vállalat állományában levő dolgozók az elvégzendő feladatokat a II. r. eljárás alá vont vállalat illetékes dolgozójától napi eligazítás során kapták meg. A felek megállapodása tehát a valóságban a munkaerő átengedésére vonatkozott (annak felhasználása természetesen történhetett építőipari szakmunka végzésére is), anélkül hogy a tsz dolgozók átengedésének a jogszabályban előírt feltételei fennálltak volna. A szerződések, építési- és felmérési naplók, számlák csak e tiltott tevékenységet leplezték. A számlázott összeg sem minősíthető állóeszköz-fenntartási teljesítmény díjának, hanem a munkaerő-átengedés ellenértékének.

Az I. r. eljárás alá vont vállalat jogszabályba ütköző módon jelentős anyagi előnyre tett szert.

A II. r. eljárás alá vont vállalatnak az a magatartása, hogy az I. r. eljárás alá vont vállalat dolgozóinak egy részét a telepein adódó építőipari szak- és segédmunkák, illetve részben a saját szervezetével megvalósítandó segédmunkák elvégzésére több éven át folyamatosan lekötötte (és ezt vállalkozási szerződések kötésével leplezte), jelentősen sértette a költségvetés (népgazdaság) érdekeit.

A II. r. eljárás alá vont vállalat köteles lett volna az átengedett dolgozókat állományba venni, részükre munkabért fizetni, viselni az állami vállalatnál magasabb közterheket stb. Minthogy ezt nem tette, torzította a munkaerő és bérszámfejtésre, valamint bérezésre vonatkozó mutatóit; - ha az átengedett munkaerővel elvégeztetett munkát saját munkavállalóival végezteti, sokkal olcsóbban tudja megoldani feladatát; az I. r. eljárás alá vont vállalat részére kifizetett vállalkozói díj és a saját rezsis munkavégzés költségei közötti különbség vállalati és költségvetési (népgazdasági) kár; a vállalkozói díjat költségként számolta el, így tehát ez az elszámolás a fentieket figyelembe véve a vállalat költségelszámolását torzította.

Bérmunka-szerződés:

A munkaügyi ellenőrzés gyakorlata bérmunka-szerződésnek tekinti, ha a „Vállalkozó” meghatározott eredmény létrehozását vállalja a „Megrendelő” telephelyén úgy, hogy a teljesítés érdekében a „Megrendelő” telephelyét, vagy annak egy részét (üzemegységet, gépsort stb.) bérli, használatukért ellenértéket fizet, a feldolgozásra kerülő anyag a megrendelő tulajdonát képezi. A „Vállalkozó” ilyenkor csupán munkaerővel rendelkezik, de az elvégzendő munka megszervezésének és irányításának kizárólagos jogosultsága (munkáltatói jogkör) nála marad, az üzemet (gépsort) bérbeadó „Megrendelő" nem szerezhet munkáltatói jogkört a vele szerződő „Vállalkozó" (bérlő) munkavállalói felett. A „Vállalkozó” tulajdonképpen „kitelepül” a „Megrendelő” telephelyére. A szerződés kifejezetten eredmény létrehozására irányul, teljesítési határidő kitűzése mellett, a vállalkozót a hibátlan eredmény tekintetében pedig szavatosság terheli. A „Vállalkozó” maga határozza meg, hogy az előírt mennyiséget hány munkavállalóval, milyen munkaidő-beosztásban teljesíti az előírt határidőre, a gazdasági kockázat nála marad. Amennyiben a bérmunka végzése szerződésszerű, úgy a bérmunka-szerződés nem minősülhet munkaerő-kölcsönzésnek.

Ellenkező esetben, ha a szerződésben foglaltakkal ellentétben a feltárt tényállás, a tényleges foglalkoztatás úgy valósul meg, hogy a „Vállalkozó” a munkavállalói munkaerejét a „Megrendelő” részére rendelkezésre bocsátja, - például a „Vállalkozó” munkavállalói a szalag mellett keverednek a „Megrendelő” munkavállalóival - és ennek megfelelően munkavégzésüket a „Megrendelő” képviselője irányítja és ellenőrzi, akkor a bérmunka-szerződés színlelt, az leplezett munkaerő-kölcsönzést takar.

Kfv.I.35.156/2007/4.

A Legfelsőbb Bíróság fenti határozata értelmében ha a munkáltató elvállal egy tevékenységet, szolgáltatást, akkor ahhoz saját szervezetének (magának) kell rendelkeznie infrastruktúrával, termelőkapacitással, szakértelemmel, szaktudással.

Ugyanezen határozat szerint jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés valósul meg akkor, ha termelőkapacitással és a munkavégzés irányításához szükséges szakértelemmel nem rendelkező munkáltató valamilyen jogosulatlan előny (például állami támogatás) megszerzésének elérése érdekében formálisan alkalmaz munkavállalókat, de a munkavállalók munkaerejének a valódi foglalkoztató részére történő rendelkezésre bocsátásán kívül semmivel nem járult hozzá az elvállalt tevékenység ellátásához, csupán már létező másik vállalkozások részére biztosított munkaerőt.

Folytatás a 4. részben:

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Modernkori rabszolgatartás a MÁV-csoportnál?

Államilag szervezett és irányított, színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés és munkabér „optimalizálás"?

A Kúria kirívóan arcpirító ítéletéről - 2. rész:

Az 1. rész folytatása:

Okszerű következtetések:

A kiszervezés után megkötött vállalkozási (polgári jogi) szerződés megkötése csak színlelés (pótcselekvés) volt, a formálisan elvállalt tevékenység elvégzésére valódi akarat nem volt. A vállalkozási szerződés aláírásának ugyanis nem következménye az, hogy az érintett szolgálati helyeken a kiszervezésre tekintettel átadott (átszállított) - a feladat elvégzéséhez, a munkavégzés irányításához és ellenőrzéséhez feltétlenül szükséges - tárgyi (infrastruktúra) és személyi (szakismerettel rendelkező pénztárellenőr) feltételek a MÁV Zrt.-re visszaszálljanak. Ezeket a feltételeket a MÁV Zrt. nem kérte vissza, és saját maga sem foglalkoztatott szakértelemmel rendelkező munkavállalót (pénztárellenőrt) aki képes lett volna a tevékenység irányítására, ellenőrzésére.

De miért foglalkoztatna a MÁV Zrt. pénztárellenőrt, miért fizetne neki munkabért, miért fizetné meg utána a közterheket a költségvetés felé, ha a Személyszállítási Üzletág kiszervezésének következtében a menetjegy-értékesítésből befolyó teljes bevétel a MÁV-Start Zrt.-t illeti meg?

A tényállásból jól kivehető, hogy a MÁV Zrt. a szerződésben elvállalt szolgáltatásnyújtást csak színlelte, leplezte. E helyett, mint kvázi kölcsönbeadó illegálisan alárendelt, utasítható munkaerőt adott, illetve biztosított a MÁV-Start Zrt. részére, mint kvázi kölcsönbevevőnek a munkaerő-kölcsönzési tevékenység folytatásához szükséges, ahhoz fűződő követelmények teljesítése nélkül.

A tényállásból teljesen világosan látható, hogy felperes esetében a munkajogviszony tradicionális ismérvei, jellemzői a MÁV-Start Zrt., mint "Megrendelő" vonatkozásában is teljeskörűen megvalósultak:

- az alá-fölérendeltségi viszony (felperes - pénztárellenőr),

- a munkavállaló önállótlan munkavégzése,

- a munkavállaló rendelkezésre állási kötelezettsége,

- a munkáltató széleskörű utasításadási és irányítási joga, amely a munkavégzés (munkakör) minden fázisára kiterjed,

- a munkáltatót a munkavégzés egész folyamatára megillető közvetlen ellenőrzési jog,

- a felelősségre vonás (számonkérés) lehetősége,

- a munkáltató szervezet-rendszerébe integrált rendszeres és folyamatos, a munkavállaló által személyesen ellátott munkavégzés,

- a munkáltató eszközeivel, a munkáltató költségére történő munkavégzés

A valóságban az alacsonyabb forgalmú telephelyeken - ahol a kiszervezés után a MÁV-Start Zrt. számára nem állt rendelkezésére saját munkaerő - a pénztárakat nem a MÁV Zrt. üzemeltette - ahogy azt a szerződésben elvállalta -, hanem a MÁV-Start Zrt. saját maga, felhasználva felperes, mint MÁV Zrt. alkalmazott munkaerejét és szaktudását.

A MÁV-Start Zrt. elfogadta a munkavégzést a személypénztárban, felperes foglalkoztatása során munkáltatóként viselkedett. A MÁV-Start Zrt. felperessel konkrétan a munkaviszony lényeges tartalmi elemeiben nem állapodott meg, azonban annak tartalmaként a MÁV Zrt. által egyoldalúan kiadott Munkaköri Leírást elfogadta, azt sajátjának tekintette.

A MÁV Zrt. a tőle kiszervezett személyszállítási tevékenység tekintetében a felperes munkaszerződésének mellékletét képező, a munkáltató egyoldalú utasításaként kiadott Munkaköri Leírásban megfogalmazott mondattal felperest szándékosan megtévesztette:

Ezzel a mondattal ugyanis a MÁV Zrt. formálisan foglalkoztatóként (munkáltatóként) tüntette fel saját magát annak érdekében, hogy az alárendelt, utasítható munkaerőhöz jutott MÁV-Start Zrt.-nek ne kelljen felperessel munkaszerződést kötnie és ezáltal részére munkabért fizetnie.

A MÁV Zrt. - aki a felperest legálisan forgalmi szolgálattevő munkakörben foglalkoztatta - e tekintetben „strómanként viselkedett", mert bújtatott ellenérték fejében megengedte azt a MÁV-Start Zrt.-nek, hogy megrendelői státuszt színlelve munkáltatói minőségben „elrejtőzzön” a MÁV Zrt. által kiadott Munkaköri Leírás mögé.

Hoffmann Gábor az euCSOPORT munkajogi szakértője „Feketemunka: Kockázatok és mellékhatások" című írásában és az ehhez kapcsoló rádió interjúban is részletesen beszámol a fekete foglalkoztatás legkifinomultabb trükkjeiről:

Az Adóhatóság (NAV) szerepe

Behunyja a szemét, nem tart ellenőrzést „felsőbb utasításra”. Ha közérdekű bejelentés érkezik, nem csinál semmit. Hatalmi pozíciójával visszaél.

A MÁV Zrt. 2007. óta minden hónapban számlát állít ki a MÁV-Start Zrt. részére menetjegy-értékesítési tevékenység (×× forint + ÁFA / eladott menetjegy), illetve számadópénztári tevékenység szolgáltatásról (×.××× forint + ÁFA / hó).

A kiállított számla fiktív, nem hiteles. A számlán szereplő gazdasági esemény színlelt, az a valóságban nem történik meg, mivel a MÁV Zrt. alperes nem rendelkezik a szolgáltatás nyújtásához szükséges tárgyi, valamint az elvállalt tevékenység irányításához, ellenőrzéséhez szükséges személyi feltétellel.

A kiszervezés alkalmával az infrastruktúra (gazdasági egység) a MÁV-Start Zrt. részére átadásra került, valamint a tevékenység irányításához (utasítás adásához, ellenőrzéshez) szakismerettel rendelkező munkaerő (pénztárellenőr, pénztárvizsgáló) a MÁV-Start Zrt. szervezetébe, létszámába került át, annak alkalmazásában állt, munkát nem végezhet a MÁV Zrt. nevében.

A MÁV Zrt. nem végzett ténylegesen menetjegy-értékesítési tevékenységet. Nem a számlán feltüntetett gazdasági esemény jött létre, hanem jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés.

A hosszabb idő óta egységes és töretlen bírói gyakorlat szerint a termelőeszközzel, bejelentett munkaerővel (tárgyi és/vagy személyi feltétellel) nem rendelkező munkáltató (vállalkozás) nem tud tevékenységet végezni, illetve szolgáltatást nyújtani, az ilyen módon feltüntetett gazdasági esemény (szolgáltatás) színlelt, nem valós.

Kfv.VI.35.280/2013/10., Kfv.I.35.395/2009/8., Kfv.V.35.004/2010/4., Kfv.I.35.171/2012/8., Kfv.V.35.084/2010/10., Kfv.I.35.389/2010/9., Kfv.I.35.769/2013/4., Kfv.I.35.784/2015/9., Kfv.V.35.480/2009/6., Kfv.V.35.282/2010/5., Kfv.I.35.083/2010/6., Kfv.V.35.076/2011/8.

A felperes 2017. február 20.-án közérdekű bejelentést tett a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) K.-i kirendeltségén. Adójogi szempontból jegyzőkönyvbe vették alperesek vélelmezett jogsértéseit (bejelentés nélküli foglalkoztatás, költségvetési csalás, adócsalás, fiktív számlázás). 2017. február 22.-én e-mailt küldtek, amelyben arról tájékoztatták felperest, hogy az ügyet továbbították további intézkedés céljából az illetékességgel rendelkező „Kiemelt Adó- és Vámigazgatóság” részére.

A NAV Kiemelt Adó- és Vámigazgatóságának, Kockázatkezelési és Ellenőrzés Támogató Főosztálya 2017. március 22.-én e-mailben arról tájékoztatta felperest, hogy az ügyet „kivizsgálták”, de ezzel kapcsolatban „titoktartási kötelezettség”-re hivatkozva semmilyen további tájékoztatást nem áll módjukban adni.

Mivel a perben érintett állomáson azóta sem történt változás, még csak ki sem ment a NAV a helyszínre ellenőrzést tartani, könnyen lehet ebből következtetéseket levonni:

A mindenkori politikai hatalom és egyes állami tulajdonban lévő gazdasági társaságok közötti „bizonyos érdekek” fenntartása érdekében összefonódás állapítható meg.

Az elsőfokú bírósági eljárás:

Tanúvallomások:

- 2014. 09. 12.

- P. F.

aki 1998. és a 2012. decemberben történő nyugdíjazása között a MÁV Zrt. alkalmazásában Forgalmi Csomóponti Vezető volt K. állomáson. Felperes felett 2003. óta a munkáltatói jogkört gyakorolta.

- 2015. 02. 06.

- G. Z.:

aki a MÁV-Start Zrt.- vel áll munkaviszonyban, a munkaköre  pénztárellenőr.

- 2015. 03. 05.

A felperes 16. számú előkészítő iratának 2. oldala:

- 2015. 04. 03.

A MÁV-Start Zrt. tárgyaláson tett szóbeli nyilatkozata:

- 2015. 07. 03.

A MÁV-Start Zrt. írásbeli nyilatkozata:

Ítéletek:

Az első fokon eljáró Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítélete:

A Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (elnöke Dr. Maschl Ildikó) a peres felek nyilatkozatai, a felperes személyes meghallgatása, P. F. és G. Z. tanúk vallomásai, valamint a perben csatolt okirati bizonyítékok alapján az ítélet indokolásában a következőket állapította meg:

Az előbb felsorolt megállapítások ellenére a bíróság ítélete szerint:

Állásfoglalás az elsőfokú bíróság ítéletével kapcsolatban:

A személypénztári feladatok ellátása tekintetében valóban az alperesek állapodtak meg egymással, de a MÁV Zrt. nem a szerződésben foglaltak szerint járt el.

A MÁV Zrt. a felperest forgalmi szolgálattevő munkakörben legálisan foglalkoztatta, de emellett ezzel párhuzamosan „kölcsönbeadóként” is viselkedve utasítására a felperes a MÁV-Start Zrt. személypénztárát is kezelte.

Ez a konstrukció teljesen azonos a legális munkaerő-kölcsönzés tényleges megvalósulásának folyamatával:

A munka hasznát, annak eredményét élvező kölcsönvevő a kölcsönbeadónak fizetett ellenérték fejében úgy jut alárendelt utasítható munkaerőhöz, hogy neki nem kell munkaszerződést kötni és munkabért fizetni a munkavállaló részére, mert a munkavállaló a foglalkoztatójának, a kölcsönbeadónak „utasítására” egy másik cég (a kölcsönbeadó) számára végez alárendelten munkát, az általa előírt módon és helyen.

Munkaerő-kölcsönzés esetén a kölcsönbeadó saját maga közvetlenül a munkavállalót nem foglalkoztathatja, utasításadási joga a munkavállaló felé csak addig terjedhet, hogy a munkavállaló a kölcsönbevevő telephelyén jelenjen meg munkavégzés céljából.

A felperes pénztárkezeléssel kapcsolatos munkavégzését nem a MÁV Zrt. kijelölt munkavállalója irányította, ellenőrizte, hanem a MÁV-Start Zrt alkalmazásában álló pénztárellenőr, aki a MÁV-Start Zrt. nevében és érdekében járt el.

Erre való tekintettel a felperes a pénztárkezeléssel kapcsolatos „szolgáltatást” nem a MÁV Zrt. telephelyén végezte el, hanem a MÁV-Start Zrt., mint „Megrendelő" telephelyén.

Így nem a MÁV Zrt. értékesítette a jegyeket a MÁV-Start Zrt. helyett, hanem a MÁV-Start Zrt. saját maga.

Ez alapján a MÁV-Start Zrt.-nek nem kellett munkaszerződést kötnie felperessel, de felperes munkavégzését a saját telephelyén meghatározatlan időn keresztül elfogadta, a felperes munkáját irányította és ellenőrizte, munkaeszközöket biztosított részére, így a munkaviszony érvényesen létrejött.

Nem annak van jelentősége, hogy a MÁV Zrt. felperest megtévesztve „utasította" a MÁV-Start Zrt. telephelyén történő menetjegy-értékesítési feladatra, hanem annak, hogy felperes meghatározatlan idejű munkavégzését a MÁV-Start Zrt. a saját telephelyén ráutaló magatartással elfogadta, eltűrte.

Látható, hogy a MÁV-Start Zrt., mint kvázi kölcsönbevevő úgy jutott a munkaviszony sajátosságainak megfelelő alárendelt, utasítható munkaerőhöz (munkáltatói jogkörhöz) meghatározatlan időre, hogy neki nem kellett a munkavállalóval (felperessel) semmiben sem megállapodnia, vele munkaszerződést kötnie. Ezt a konstrukciót a munkajogi szakirodalom és a bírói gyakorlat (BH2008. 99.) is munkaerő-kölcsönzésnek tekinti.

Ha a munkavállaló meghatározatlan ideig egy másik munkáltató telephelyén végez munkát annak szakmai felügyelete, irányítása és ellenőrzése alatt, akkor nem szolgáltatás nyújtása történik, hanem a munkaerő korlátlan átengedése.

A bíróság a munkaviszony megállapítása helyett tévesen csak időkorlátot túllépő kirendelés alkalmazását állapította meg, de ebben az estben is a bírósági ítéletével ellentétben a fogadó munkáltató a törvény ereje által már munkáltatói pozícióba kerül, munkáltatói jogkört szerez.

Az 1992. évi Mt. 106. § (3) szerint:

A munkavállaló a kirendelés alatt nem annak a munkáltatónak a szervezetében és utasításai szerint dolgozik, amellyel munkaviszonyban áll, hanem egy harmadik fél szervezetébe iktatódik be, vagyis ideiglenesen annak a munkáltatónak az irányítása, ellenőrzése alatt végez munkát, akihez kirendelték.

A kirendelés célja és rendeltetése, hogy a munkáltató a munkavállalója munkaerejét, szaktudását - ideiglenes jelleggel, átmenetileg, nem üzletszerűen - átengedi egy másik munkáltatónak, ha saját maga nem tud eleget tenni foglalkoztatási kötelezettségének.

A MÁV Zrt. felperest mindvégig foglalkoztatta forgalmi szolgálattevő munkakörben. Nem arról volt szó, hogy nem tudott eleget tenni a foglalkoztatási kötelezettségének. Nem azért biztosított munkaerőt a MÁV-Start Zrt.-nek, mert annak munkavállalója (személypénztáros) például „beteget jelentett”, hanem azért, mert az munkaerővel nem rendelkezett, így ez a konstrukció a kirendelés, más munkáltatónál történő foglalkoztatás rendeltetésének nem felelt meg.

A szolgáltatás nyújtása csak azt jelentheti, hogy a munkavállaló a saját munkáltatója irányítása és ellenőrzése alatt végez munkát egy külső megrendelő (cég) részére, a megrendelés teljesítése érdekében, aki kizárólag a szolgáltatás (munka) eredményét rendeli meg a munkáltatótól (vállalkozótól).

A munkavállaló felett a „Megrendelő" irányítási, utasítási és ellenőrzési jogkörrel nem rendelkezhet. Probléma esetén a munkavállalóval szemben kifogást nem közölhet, és nem vonhatja felelősségre, fellépni csak a vele jogviszonyban álló, a szolgáltatást elvállaló munkáltatóval szemben tud.

Kirendelés (munkaerő átengedés) alkalmával az ellenkezője történik. A munkavállaló egy másik cég telephelyén végez munkát annak irányítása és ellenőrzése alatt. A munkavégzés folyamatába, a munka megszervezésébe a kirendelő munkáltatónak nem lehet beleszólása. Nem megfelelő munkavégzés esetén a munkavállalóval szemben - a jogviszony megszüntetése kivételével - a fogadó munkáltató szankciót alkalmazhat.

A kirendelés alkalmazása esetén, amikor a munkáltatói jogkör is a törvény ereje által a fogadó munkáltatóra száll át, nem szolgáltatásnyújtás történik a harmadik félnél. Szolgáltatás nyújtása esetén ugyanis a munkáltatói jogkör a munkavállalót foglalkoztatónál marad, a harmadik fél nem gyakorolhat munkáltatói jogkört.

Ezért a kirendelés jogintézménye és a vállalkozási szerződés alapján történő szolgáltatásnyújtás egyidejű fennállása a bírósági ítélettel ellentétben fogalmilag kizárt.

Ha a felperes párhuzamosan fennálló több jogviszony alapján egyidőben két munkakört ellát, két munkáltató részére, akkor nincs jelentősége annak, hogy melyikük készíti el a munkaidő-beosztást, ha mindkét munkáltatónál a munkaidő kezdő és befejező időpontja teljesen egybeesik. Alperesek egybehangzó állítása szerint, mindkét munkakör ellátása a felperes feladata volt, amit egyidőben kellett elvégeznie. A kialakult gyakorlat alapján a MÁV Zrt. által elkészített munkaidő-beosztásba a MÁV-Start Zrt. pénztárellenőrének szabad betekintési joga volt, azt sajátjának tekintette.

Ha a felperes szabadságon volt a MÁV Zrt.-vel fennálló munkaviszonya alapján, akkor a felperes helyettesítéséről maga a MÁV Zrt. gondoskodott. A felperest helyettesítő személy „munkaköri kötelessége” alapján ugyanúgy elvégezte mindkét munkakört, mint amikor a felperes volt szolgálatban. Ha a MÁV-Start Zrt. nem tartotta nyilván a szabadság kiadását, ennek a munkaviszony megállapítása szempontjából nem lehet relevanciája.

Ha a MÁV Zrt. megszüntette a felperes munkaviszonyát, az nem jelentheti azt, hogy a MÁV-Start Zrt. is megszüntette a jogviszonyt. A MÁV Zrt. csak azt kívánta elérni ezzel, hogy a felperes ne tudjon a pénztárban a továbbiakban munkát végezni. Ha a MÁV Zrt. - felmondás alkalmazása miatt - felperest nem osztja be munkára, mint forgalmi szolgálattevő, akkor a felperes a MÁV-Start Zrt. pénztárában sem fog tudni munkát végezni, hiszen nincs már ott a szolgálati helyen. A MÁV-Start Zrt. pedig azt állította, hogy felperessel soha nem állt munkaviszonyban.

Felperes munkabért kizárólag a MÁV Zrt.-től kapott, de felperes azért indított keresetet, hogy a MÁV-Start Zrt. munkáltatótól is részesüljön munkabérben, ha az munkaerőhöz (munkáltatói jogkörhöz) jutott felperes munkavégzése által. Munkaviszonyban a munkavégzés díjazás (munkabér) ellenében történik. [Mt. 42. § (2) bek.]

A hátrányos jogkövetkezményt kiszabó határozat, illetve a személypénztár kezeléssel kapcsolatos tanfolyam elvégzésével kapcsolatban nem annak volt jelentősége, hogy a papírokat a MÁV Zrt. írta alá. Annak volt jelentősége, hogy a munkavégzéshez kapcsolódó konkrét utasítások kitől származtak, kinek az érdekében állt azok elrendelése. Kinek az érdekében állt a hátrányos jogkövetkezmény által a munkavállaló „fegyelmezése”, a személypénztár kezelésével kapcsolatos továbbképző tanfolyam elrendelése, ha a személypénztárakat a MÁV-Start Zrt. saját maga üzemeltette és a pénztárban befolyt összeg a MÁV-Start Zrt. bevételét képezte.

A felperes által beterjesztett bizonyítékok mérlegelésénél a bíróság az indokolásából indokolatlanul mellőzte, hogy alperesek a 2007. illetve 2008.-ban egymással megkötött vállalkozási (polgári jogi) szerződéseinek szó szerinti értelmezése még munkaerő biztosításáról szólt:

Folytatás a 3. részben

Az első epizódban a blog szerzője arról írt, hogy a MÁV-csoport hogyan károsított meg, hogyan csapott be szándékosan 13 ezer készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállalót fejenként átlagosan bruttó 500 - 700 ezer forinttal.

A MÁV-csoport valódi arcát bemutató sorozat most a 2. epizóddal folytatódik: 

Modernkori rabszolgatartás a MÁV-csoportnál?

Államilag szervezett és irányított, színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés és munkabér „optimalizálás"?

A Kúria kirívóan arcpirító ítéletéről - 1. rész:

A felperes: A MÁV Zrt. kirúgott munkavállalója,

Az I. r. alperes: a MÁV Zrt., mint „Vállalkozó" (a perben érintett szolgáltatás elvállalója)

A II. r. alperes: a MÁV-Start Zrt., mint „Megrendelő" (a perben érintett szolgáltatás megrendelője)

Ügyszám: Mfv.I.10.892/2016.

A per tárgya:

Munkaviszony megállapítása felperes, mint volt MÁV Zrt. alkalmazott és a MÁV-Start Zrt. között, elmaradt munkabér megfizetése.

Az ügy lehetséges büntetőjogi következményei országos szinten:

Ha a Kúria megállapította volna a munkaviszony fennálltát felperes és a MÁV-Start Zrt. között, akkor ez a következőket jelentette volna:

2007-től kezdődően több mint ezer munkavállaló bejelentés nélküli „fekete” foglalkoztatása, színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett jogosulatlan munkaerő-kölcsönzés megvalósítása.

A felperes álláspontja szerint a Magyar Állam - mint az alperesek tulajdonosa - több mint ezer vasutas munkavállaló munkabérének „optimalizálása” céljából bűnszervezetet működtet.

2007-től folytatólagosan, üzletszerűen, bűnszervezetben elkövetett különösen jelentős kárt okozó csalás, költségvetési csalás, gazdasági csalás, fiktív számlázás, jogosulatlan ÁFA visszaigénylés, bűnpártolás, hivatali visszaélés, stb., amelyet a Büntető Törvénykönyv 373. §., 374. §., illetve a 396. §. alapján legalább 10 év letöltendő szabadságvesztés büntetésének kiszabásával járhat, de a büntetési tétel a bűnszervezet létrehozása miatt akár 20 évre is emelkedhet. Az ismeretlen elkövetők elsődleges célja nem az adóelkerülés, vagyis a költségvetés megkárosítása lehetett, hanem az érintett munkavállalók munkabérén akarhattak „spórolni”.

A MÁV-Start Zrt. az érintett munkavállalók esetében a munkabér megfizetésének mellőzésével, a bejelentés nélküli foglalkoztatással, a munkáltatást terhelő közterhek meg nem fizetésével, valamint a MÁV Zrt. színlelt gazdasági tevékenységeiről kiállított fiktív számlák után fizetendő áfa jogosulatlan visszaigénylésével 2007. óta több tízmilliárd forint vagyoni hátrányt okozhatott egyrészt az érintett vasutas munkavállalóknak, másrészt a költségvetésnek.

A MÁV-Start Zrt. 2007. óta - a Személyszállítási Üzletági tevékenység hozzá történő kiszervezését követően - országszerte több száz, jellemzően alacsonyabb forgalmú szolgálati helyein - ahol a kiszervezés előtt csak egy, a MÁV Zrt. munkavállalója végzett el valamennyi munkaköri feladatot - munkaerővel (alkalmazottakkal) már nem rendelkezett, de a nem létező munkaerőt leplezni tudta úgy, hogy a MÁV Zrt.-t úgynevezett „strómannak" használta, mivel az rendelkezett az Adóhatósághoz bejelentett munkaerővel, legálisan foglalkoztatott forgalmi szolgálattevői munkakörben munkavállalókat.

A MÁV-Start Zrt. menedzsmentje a hozzá kiszervezett személyszállítási tevékenység (menetjegy értékesítés) elvégzését ezeken az alacsonyabb forgalmú állomásokon is a háttérben elrejtőzve munkáltatóként viselkedve irányította és ellenőrizte. A MÁV-Start Zrt.-től havi rendszerességgel kapott bújtatott ellenérték fejében a MÁV Zrt. egy színlelt vállalkozási (polgári jogi) szerződés megkötésével saját magát formálisan munkáltatónak tüntette fel és a saját létszámába tartozó, jellemzően állását féltő, kiszolgáltatott helyzetű munkavállalóit utasította az általa kiszervezett (érdekkörébe, profiljába már nem tartozó) személyszállítási tevékenység további elvégzésére.

Természetesen a MÁV Zrt. a kiszervezést követő időszakban a tőle kiszervezett, de formálisan újból elvállalt személyszállítási feladatok tekintetében ténylegesen valós gazdasági tevékenységet már egyáltalán nem végzett, mivel a munkavégzés a MÁV-Start Zrt. telephelyein (személypénztáraiban) valósult meg, annak irányítása és ellenőrzése alatt, ezzel kvázi szolgáltatásnyújtásnak leplezve a tulajdonosi kapcsolat fennállta miatt egyébként is tiltott munkaerő-kölcsönzést.

A több mint 10 éve tartó, vélhetően államilag szervezett színlelt vállalkozási szerződéssel leplezett jogosulatlan munkaerő-kölcsönzést megvalósító „konstrukcióról" az Adó- és a Munkaügyi hatóság, valamint a Szakszervezetek milliós havi fizetéssel „megáldott" vezetői is tudnak, csak felette vélhetően „felsőbb utasításra" szemet hunynak.

A felperes álláspontja szerint azok a MÁV Zrt. alkalmazottak (jellemzően forgalmi szolgálattevők), akik olyan - jellemzően kisebb forgalmú - állomásokon teljesítenek szolgálatot ahol a MÁV-Start Zrt nem alkalmaz munkavállalókat (információst, pénztárost), - mert az számára munkaerő-gazdálkodás szempontjából gazdaságtalan lenne - és emiatt kénytelenek rendszeresen „személyszállítási ügyfélszolgálatot” fenntartani az utazóközönség valamint a vonatra várakozó személyek részére, azok valójában a MÁV-Start Zrt.-vel is munkaviszonyban állnak, csak nem tudnak róla! Párhuzamosan két munkáltató felé teljesítenek, de munkabért csak az egyiktől kapnak.

A felperes munkavállaló 2014. május hónapban az elsőfokú eljárás során jegyzőkönyvbe mondta az ügy munkajogi konzekvenciáit, miszerint:

Egy hónappal később a munkáltató válasza az volt erre, hogy a felperest mondvacsinált indokok miatt az állásából kirúgta. Felperesnek 22 éve tartó munkaviszonya volt az alperesnél, de ez sem számított.

A „szakszervezet" - a VDSZSZ „Szolidaritás" - melynek 2003. óta felperes is tagja volt - ez esetben nem volt szolidáris, a legfelső vezetés úgy viselkedett mintha felperes nem is lett volna tag és mintha nem is történt volna az égvilágon semmi sem.

Az ügyben eljárt bíróságok vélhetően „felsőbb utasításra” az ügyet „eltemették". Fontos szerepet játszott az ítéletek indokolásában a tényállás eltorzítása, a „kreatív” jogértelmezés, a joggal való „bűvészkedés”, a jogbiztonsághoz és a tisztességes eljáráshoz való jog semmibe vétele.

Tényállás részletesen:

Elcsalt „túlórapénzek" nyomában!

13.000 készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló utólagos elszámolása 1. rész:

2017. július 12.-én ítéletet hirdetett a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság.

Azokhoz kívánok szólni, akik 2016. szeptemberben és 2018. áprilisban utólagosan elmaradt munkabérben (újraszámfejtésben) részesültek, mivel készenléti jellegű munkakörben voltak foglalkoztatva.

A Munka Törvénykönyvének 2012. július 1. napjától 2016. június 17. napjáig hatályban volt 101. § (3) bekezdése szerint:

Mind a 13 ezer újraszámfejtésben részesült munkavállalót fejenként több százezer forinttal finoman fogalmazva egyszerűen ÁTVERTEK!!!

Nem kicsit, Nagyon! Tudatosan, előre megfontolt szándékkal, szakszervezeti „asszisztálással” (VSZ-VDSZSZ-PVDSZ).

Az elsőfokú bíróság ítélete szerint nem csak az Mt. 101. § (3) bekezdés által érintett szombati napokra járó túlóra pótlékot kellett volna a MÁV-csoportnak kifizetnie, hanem annál jóval több mindent is.

A Budapest Környéki Munkaügyi Bíróság 10 oldalas ítéletének indokolása szerint:

A MÁV-csoport ugyanis jogellenesen kipótolta mind a 13 ezer érintett munkavállaló esetében. Az érintett szombati napokra, mint munkaidő-beosztástól eltérő rendkívüli munkavégzés időtartamára a túlóra pótlékot kifizette (ezt is csak két részletben!), de az időarányos alapbért (túlóra alapot) ez idáig nem fizette ki, mert azt jogellenesen beszámította a csak rendes munkaidőt tartalmazható munkaidőkeret időtartamába!!!

A bíróság ítélete szerint a munkaidőkeretből hiányzó óraszámokra a már kifizetett alapbér helyett távolléti díj jár!!!

Bíróság elsőfokú ítélete esetemben: 397.580 forint elmaradt munkabér kifizetése,

a MÁV Zrt. alperes által jogosnak tartott összeg: 101.090 forint volt.

Perbeli időszak esetemben: 2013. február - 2014. június (17 hónap) volt.

A VDSZSZ Szolidaritás Szegeden kettő pert is megnyert jogerősen a MÁV-Start Zrt.-vel szemben:

- A 2016. február 26.-án kihirdetett ítélet szerint kaptam volna bruttó 101.090 forintot,

- A 2017. október 12.-én kihirdetett ítélet értelmében kapnék további bruttó 5.465 forintot,

Összesen a két jogerős ítélet alapján bruttó 106.555 forintot.

A következő összefoglaló táblázat világosan megmutatja az átverést:

A 2017. október 12.-i Szegedi Törvényszék által kihirdetett jogerős ítéletnek nem volt tárgya az Én esetemben megítélt szombati napokra járó időarányos alapbér (túlóra alap) és a foglalkoztatási kötelezettség részbeni megszegéséből adódó távolléti díj - alapbér különbözet!

Ezek a jogcímek a jogosan megillető elmaradt munkabér 2/3-át teszik ki!

A MÁV Zrt. alperes a Budapest Környéki Munkaügyi Bíróság elsőfokú ítélete ellen fellebbezést nyújtott be, ezért az még nem jogerős!

Azonban:

1,  Az ítélet indokolásában szereplő jogelveket több online szakcikk is megerősítette:

Az írásokban szereplő jogelvek (rendkívüli munkaidő, állásidő) „betonba vannak vésve” a magyar munkajogban. Az elsőfokú eljárásban tanúk nem kerültek meghallgatásra. A Törvényszék kógens jogkérdésekben mérlegelési jogkörrel nem  rendelkezhet, ezért teljes bizonyossággal valószínűsíthető, hogy helybenhagyja az elsőfokú bíróság ítéletét. 2×2 soha nem lesz 5, bár ezt a szintén kógens elvet a MÁV Zrt. alperes képviseletében eljáró Dr. Nemeskéri-Kutlán Endre jogtanácsos...

... a fellebbezésben igyekszik cáfolni, indokolni és bizonyítani!

Az elsőfokú ítélet indokolásában leírt jogelveket szintén alátámasztják Dr. Kovács Szabolcs: "Bérszámfejtés a gyakorlatban" című könyvében szereplő, a szerző által levezetett gyakorlati példái is.

2, A MÁV Zrt. alperes a tárgyalás berekesztése előtt „utoljára” és „akciósan” kompromisszumos ajánlatot tett számomra. Az általa korábban jogosnak tartott 101.090 forintot hirtelen „nagylelkűen” felemelte 250.000 forintra, a peren kívüli megegyezés érdekében. A munkáltató részéről azért lett volna kulcsfontosságú a peren kívüli megegyezés, mert így ítéleti indokolás hiányában nem derült volna ki a „turpisság”.

3, A MÁV Zrt. alperes a per folyamán - az általa etalonnak tekintett - a Szegedi Törvényszék jogerős ítéletére hivatkozott, mely szerint kizárólag a rendkívüli munkavégzés bérpótlékát ítélte meg a Bíróság az érintett munkavállaló részére. Én viszont cáfolhatatlan bizonyítékokkal alá tudtam támasztani azt, hogy a szegedi jogerős ítélet téves, mivel a Bíróság a szombati napokon ledolgozott rendkívüli munkavégzés óraszámait jogellenesen beszámította a - csak rendes munkaidőt tartalmazható - munkaidőkeret óraszámaiba!

A bírói tanács elnökének az elsőfokú ítélet meghozatalakor tudomása volt arról, hogy egy létező másik jogerős ítélet értelmében 13 ezer érintett munkavállaló tévesen megfogalmazott jogelv szerint lett - „jóval szerényebb módon” - kifizetve, mint ahogy felperes részére az ítéletben döntött!

4, A 2017. július 12.-én Budapesten kihirdetett elsőfokú bírósági ítélet indokolásában leírt jogelvek egyébként teljesen megegyeznek

- egyrészt a VDSZSZ honlapján közzétett, a MÁV-csoport által 2016. márciusban kiadott belső utasításában leírtakkal, amely szerint:

- másrészt a 2016. április 11.-én szintén a VDSZSZ honlapján megjent, a szakszervezet elnökének, Halasi Zoltánnak nyilatkozatában elhangzottakkal:

A 13 ezer érintett munkavállaló utólagos kifizetése a Szegedi Törvényszék által 2016. februárban született jogerős ítéletben leírtak szerint történt, de mind a MÁV-csoport márciusi belső utasítása, mind Halasi Zoltán áprilisi nyilatkozata homlokegyenest ellentétben áll a februári ítéletben leírt azon elvvel, ami szerint az érintett szombati napokon ledolgozott óraszámok a munkaidőkeret (havi kötelező óraszám) részét képezik.

5, Nyíregyházán László Gábor VDSZSZ tagszervezeti vezető is - az őt képviselő ügyvéd javaslatára - a részemre megítélt elvekről beszélt 2015. szeptember 16.-án, egy hónappal a szegedi elsőfokú ítélet kihirdetése (2015. október 20.) előtt:

De Gábor sajnos a Szegedi Törvényszék 2016. februári jogerős ítéletével megegyező módon - 2016. április 13.-án - egyezséget kötött a MÁV-Start Zrt.-vel, ezért az ügyvéd úr által tanácsolt „nagy igazságra" Nyíregyházán sem derült fény. A VDSZSZ az egyezséget egyébként örvendetes eredménynek tartotta.

A szegedi „próbapert” az generálta, hogy Kurunczi Imre, a VDSZSZ Szegedi Start Tagcsoport ügyvivője szabadidejében szerette a Munka Törvénykönyvét „bújni” és 2015. márciusban „fedezte fel” az azóta már megszüntetett 101. § (3) bekezdését.

A szegedi próbaperben az elsőfokú Bíróság csak a szombati napra járó „túlóra" pótlékát ítélte meg, a rendkívüli munkavégzés idejére a munkavállalót jogosan megillető időarányos alapbér kifizetését a VDSZSZ a perben nem követelte!

Miért születhetett Budapesten egy a számomra anyagilag jóval kedvezőbb ítélet, mint a szegedi - VDSZSZ által képviselt - próbaperben, ami alapján 13 ezer munkavállaló utólagos kifizetése megtörtént?

A válasz abban rejlik, hogy Én már az első pillanattól kezdve kihangsúlyoztam a keresetemben, hogy:

a) A beosztás szerinti munkaidő kizárólag csak rendes munkaidő lehet, ezért a rendkívüli munkavégzés időtartama nem lehet a munkaidőkeret része!

b) A perben érintett szombati napokon ledolgozott munkaidő óraszámait hiába osztotta be előre a munkáltató, egy jogszabályi háttér [Mt. 101. § (3) bek.] miatt ezek az óraszámok kizárólag rendkívüli munkavégzésnek tekinthetőek!

A Szegedi Törvényszék jogerős ítéletének indokolásából azt lehet vélelmezni, hogy a fenti a) pont alatti elvet a VDSZSZ a szegedi perben nem hangsúlyozta ki.

A Törvényszék ítélete szerint a VDSZSZ az elsőfokú eljárásban azt állította, hogy azért jár állásidő, mert:

A Szegedi Törvényszék az ítéletében pedig azt állapítja meg, hogy:

Álláspontom szerint nem a munkaidőkeretben teljesítendő („ledolgozandó") (havi kötelező) óraszám csökkent - ahogy azt a Törvényszék szerint a VDSZSZ állította - hanem a munkavállaló által a munkaidőkeretben ténylegesen teljesített (ledolgozott) rendes munkaidő óraszáma, mert a munkáltató a perben érintett szombati napok óraszámait tévesen rendes munkaidőnek vélte, ezért beszámította a munkaidőkeret (havi kötelező) időtartamába. Ezt jogszerűen nem tehette volna meg! Így a munkaidőkeret teljes óraszáma nem került ledolgozásra, ezáltal állásidő keletkezett!

Álláspontom szerint az alperes nem tett eleget maradéktalanul foglalkoztatási kötelezettségének, mert 168 óra munkaidőkeret nem egyenlő 156 óra rendes munkaidő + 12 óra rendkívüli munkaidő összegével!

168 óra munkaidőkeret = 156 óra rendes munkaidő + 12 óra állásidő!

A VDSZSZ a szegedi perben a rendkívüli munkavégzés idejére a munkavállalót jogosan megillető időarányos alapbér kifizetését nem követelte! A bíróság elsőfokú ítéletét csak a MÁV-Start Zrt alperes fellebbezte meg.

6, 2016. július 11-én (hétfőn) a Vasúti Érdekegyeztető Tanács (VÉT) ülésén a munkáltató által elkészített, és a szakszervezetek részére átadott Bérkarton „minta” is ellent mondott a Szegedi Törvényszék jogerős ítéletben leírtakkal. Ez ugyanis tartalmazta  a túlóra pótlék mellett a túlóra alapot is! A munkáltatótól kapott Bérkarton mintát a szakszervezetek nem hozták nyilvánosságra! Ezt most helyettük kénytelen vagyok Én megtenni:

Ez a munkáltatói „nagyvonalúság” július 9.-én - két nappal az Bérkarton minta tényleges átadása előtt (!!!) - feltűnt Bárány Balázs Péternek, a VDSZSZ alelnökének is:

Persze ezt a MÁV-csoport is észrevette, ezután következett a „RENDSZERHIBA” című színpadi bohózat premier előtti bemutatója:

A teljesség igénye nélkül néhány Facebook hozzászólás:

Aztán a MÁV-csoport bejelentette, hogy a rendszerhiba várhatóan péntekre meg fog szűnni:

A „rendszerbeli akadály elhárult”, a fejenkénti több százezer, összességében pedig több milliárd forintot kitevő - a rendkívüli munkavégzés ellenértékeként mindenkit jogosan megillető - túlóra alap(bér) pedig egyszerűen „eltűnt” a munkáltató által elkészített, egyébként külső „szakértők" által is auditált (!) és a munkavállalók részére 2016. szeptemberben kipostázott elszámolási jegyzékek tanúsága szerint!

A szakszervezetek pedig nem szóltak erre semmit... Hátha ezt nem veszi észre senki…

A munkavállalók részére kipostázott bérkartonok és idő-adatlapok nem voltak alkalmasak arra, hogy az elszámolás helyességéről meg lehessen győződni, ezt a szakszervezetek sem kifogásolták!

Mind a MÁV-csoport, mind pedig a szakszervezetek teljesen tisztában vannak azzal, hogy az érintett munkavállalókat valójában hogyan kellett volna kifizetnie!

A VDSZSZ és a PVDSZ részére a kézhez kapott bírósági ítéletet e-mailben elküldtem 2017. július 18.-án, a VSZ részére pedig szeptember 4.-én, miután egy telefonbeszélgetés során kiderült az, hogy nem is hallottak az ítélet létezéséről. Jól működik a kommunikáció a 21. században!

A szakszervezetek az érintett 13 ezer munkavállalót a július 12.-i bírósági ítélet létezéséről a mai napig NEM tájékoztatták.

Ezért kénytelen vagyok Én tájékoztatni Benneteket erről.

Az még nem tájékoztatás, hogy az egyik szakszervezet alelnöke telefonon felhív „valakit” és azt mondja neki:

Ahogy a FIDESZ maffia-államában az egyik zsebből a másik zsebbe „átvándorolt” közpénz elveszítette közpénz jellegét, úgy az érdekképviseletnél is egyes kiemelten fontos és politikailag kényes ügyek elveszítették az érdekérvényesítő képességüket és tájékoztatási kötelességüket.

Természetesen annak hírértéke van a szakszervezetek honlapjain, hogy például:

- Milyen lesz majd valamikor a MÁV emeletes vonata,

- Ki volt „Az év vasutas költője”, milyen volt a Zamárdi horgászverseny,

- Falfestési pályázatot hirdetett a MÁV, gőzmozdony matiné lesz a Vasúttörténeti Parkban...,

A szakszervezetek nem nézték jó szemmel a MÁV Zrt. elleni - akkor még folyamatban levő - munkajogi peremet. Nem éreztem támogató magatartást részükről! Csak abban voltak érdekeltek, hogy az Mt. 101. § (3) bekezdése utólagos normakontroll keretében ne kerüljön az Alkotmánybíróság elé.

Az „egyik” azt mondta, hogy jó dolgokat mondogatok, de ezt így csak a jövő időszakra nézve lehet alkalmazni, visszamenőlegesen nem. Ezt a Bíróság sem fogja megítélni részemre, mert utólag a munkáltató már nem tudja ledolgoztatni a munkaidőkeretből hiányzó óraszámokat. Csak a pótlékra vagyok jogosult úgy, mint a többi munkavállaló.

A „másik” azt mondta, hogy amíg a munkaidőkeret óraszámát le nem dolgozom, addig a munkaidő-beosztástól eltérő munkavégzésért járó díjazás csak a pótlék lehet. Időarányos alapbér (túlóra alap) csak azután illetne meg, ha már a munkaidőkeret óraszámát is túlléptem volna.

Amikor megmondtam neki, hogy a régebbi bérjegyzékeim szerint a MÁV Zrt. akkor is kifizette a túlóra alapot, ha nem volt meg a havi kötelező óraszám, akkor erre azt mondta, hogy tudomása van arról, hogy a MÁV-csoport még jelenleg is ezt a helytelen gyakorlatot alkalmazza.

Ez a „másik” még azt is felajánlotta részemre, - persze csak ha Én is úgy gondolom -, hogy „jószolgálati küldetésként” segít közvetíteni köztem és az általa - volt munkatársi kapcsolat miatt - jól ismert Dr. Nemeskéri-Kutlán Endre munkajogi vezető között a peren kívüli megegyezés elősegítése érdekében!

Fogalmazzunk világosan és érthetően! Valamilyen okból kifolyólag nem akarták azt, hogy ez az ítélet megszülessen! Vajon miért nem? Engem is megpróbáltak volna „bepalizni”? Ha 13 ezer embert sikerült, akkor Én miért lennék kivétel?

Kinek az érdekét képviselik a szakszervezetek a MÁV-csoportnál???

A munkáltatótól 2003 óta havi rendszerességgel kapott kimagaslóan magas bér, és az ebből adódóan kialakult „urizáló” életvitel miatt az évek-évtizedek során hozzásimultak a rendszer akaratához. A szakszervezetek vezetői nem akarják nevüket és arcukat adni azokhoz a milliárdos nagyságrendű kényes ügyekhez, amelyek mögött a mindenkori regnáló hatalom politikai és/vagy gazdasági érdekeit sejtik vagy vélik.

A 2016. augusztusban a munkáltató és a szakszervezetek között született megállapodásba direkt belecsempészték a bérpótlék-különbözet szót azért, hogy ha később kiderülne a „turpisság” akkor arra tudjanak hivatkozni, hogy csak a bérpótlék kifizetéséről volt szó, annál többről NEM!

Pedig a VDSZSZ 2016. március 25.-én egy egyezségre hivatkozva azt állította a honlapján, hogy a munkáltató teljes körű, részletes elszámolást ígért minden érintett munkavállaló számára.

Az is egy kényes probléma, hogy az egyezség létrejöttekor (2016. március 25.-én) a 2013. évi márciusi munkabér még nem évült el, mert annak kifizetésének az esedékessége 2013. április 10. napja. Így az is megválaszolatlan kérdés maradt, hogy 13 ezer érintett munkavállaló miért csak 2013. április hónaptól kapta meg visszamenőlegesen a túlóra pótlékot?

Kinek állt az érdekében 13 ezer munkavállaló jogosan megillető további 1 havi bérpótlékának az „eltüntetése”? És a szakszervezetek mit csináltak?

A MÁV-csoportnak erkölcsi kötelessége lett volna, - a rendezett munkaügyi kapcsolatok, a jóhiszemű, példamutató és tisztességet tanúsító magatartás megtartása érdekében - hogy visszamenőlegesen már 2012. július 1.-től minden érintett megkapja a jogos járandóságát. Ezt a gesztust a MÁV-csoport nem tette meg, a szakszervezetek nem tudták vagy nem akarták ezt kiharcolni.

Részemre a Bíróság 2013. február hónaptól számította az esedékességet, mert Én „szemfüles” voltam, a keresetlevelemet 2016. március 8.-án adtam postára. Ugyanis 2016. február végén vált az a tény világossá, hogy a Szegedi Törvényszék a VDSZSZ próbaperében jogerősen kimondja a rendkívüli munkavégzés jogalapját.

Az ihletet innen kaptam, ezért természetesen köszönettel tartozom a VDSZSZ Szolidaritás mindazon tagjainak, vezetőinek, akik hozzájárultak a jogalap bíróság általi kimondatásához!

Néhány keresetlen szót azért illik szólni a MÁV-csoport érdekében is annak ellenére, hogy 2014. júniusban jogsértő, aljas és galád módon kirúgtak az állásomból. (Nem ez ügy kapcsán rúgtak ki, de ezért is kirúgtak volna!)

Valószínűleg „félretájékoztatták" őket, amikor azt mondták a MÁV-nak, hogy az új Mt. 101. § (3) bekezdés ellenére a készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállalók hétvégén továbbra is járhatnak „túrban”.

Vasárnapi napon történő rendes munkaidőben történő munkavégzés esetén az ezt közvetlenül megelőző szombati napon történő rendes munkaidőben történő munkaidő-beosztás tilalma az 1992. évi Munka Törvénykönyvében is szerepelt 2001. július 1. napjától. De akkor többek között kivételként még szerepelt az a munkavállaló, aki megszakítás nélküli munkarendben dolgozott.

Ezt szüntette meg a 2012. július 1.-én hatályba lépett új Munka Törvénykönyve. Már csak a készenléti jellegű munkakörben történő foglalkoztatás volt tiltott a hétvége mindkét napján rendes munkaidőben, a munkarend már nem volt releváns.

Valaki tehát „kurva nagyot” hibázott „odafent”!

Vajon megtalálták a bűnöst? Öt is kirúgták az állásából, úgy mint Engem?

Ezt a „malőrt" próbálják most a munkavállalók kárára „orvosolni". De a „magas labdát” illik leütni ugye?

Emlékeztetőül: A 2012. július 1. napján hatályba lépett új Munka Törvénykönyve ellentételezés nélkül megszüntette a vasutas munkavállalók még a „békebeli időkben” a szakszervezetek által a Kollektív Szerződésben kivívott azon „kiváltságát”, hogy a teljes munkaidő mértéke nem 8, hanem annál akár 5-10%-al kevesebb (7,2 7,4 7,6) óraszámban került megállapításra.

Ezt a mai napig nem „kompenzálta” a munkáltató, de ha a szakszervezeteknek lett volna egy egészen kicsike kis eszük, akkor szerepeltethették volna a Kollektív Szerződésben a következő mondatot:

A teljes napi munkaidő „törvény általi” felemelése (8 órára) azt jelenti, hogy a munkáltató garantálja a munkavállalók személyi alapbérének feltétel nélküli, a munkaidő megemelésével arányos kompenzálását. (Olyan eset is előfordult a múltban, hogy a vasutasok bérfejlesztés helyett munkaidő csökkentést kaptak!)

Ezen az egy mondaton múlt volna az, hogy amit a MÁV-Cargo privatizálásának ellentételezéseként a munkavállalók „pulykapénz” gyanánt a bal zsebükbe megkaptak 2011. és 2013. között, azt az új Munka Törvénykönyve „sajátos módon” előre megfontolt szándékkal ne vegye ki a munkavállalók jobb zsebéből. Orbán Viktor azért adta oda ezt a pénzt a vasutasoknak, mert már akkor tudta azt, hogy hogyan fogja tudni ezt „visszaszerezni”. Tehát a „pulykapénz” valójában csak egy hitelkonstrukció volt, amit még a mai napig is „törleszteni kell” a vasutasoknak.

Visszatérve a jelenbe az látható, hogy a MÁV-csoport totálisan hülyének néz - sajnos nem először - Benneteket, azt gondolják Rólatok, hogy Ti mindannyian szervilisek, képzett alattvalók vagytok. Féltek és nem vagytok elég bátrak ahhoz, hogy kiálljatok az igazatokért. Ajánlom mindenkinek Toldi Zsuzsanna nagyszerű írását:

Fogjatok össze, vegyétek fel telefonon vagy személyesen a kapcsolatot a szakszervezetekkel, és kényszerítsétek ki azt, hogy foglalkozzanak érdemben az üggyel. A cél az lenne, hogy a MÁV-csoport tegyen nyilatkozatot arról, hogy amennyiben ez az ítélet - várhatóan 2018 nyarán - jogerőre emelkedik, akkor az ítéletben foglaltakat valamennyi érintett munkavállalóra alkalmazni fogják visszamenőlegesen 2013 áprilisától, és nem akarnak kibújni a kifizetési kötelezettség alól a szokásos trükkel, mint a 3 éves elévülési idő stb.

Ne az az elv érvényesüljön, hogy: „KAPTÁL VALAMIT, FOGD BE A POFÁDAT"

Folytatás a 2. részben: